KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/december
• Sára Sándor: Fújja a szél, fújja Részletek egy készülő dokumentumfilmből
A FILMVILÁG MOZIJA
• Ágh Attila: A világ segédmunkásai A vasember

• Nóvé Béla: Nyílt levél Winston Smith-hez Ezerkilencszáznyolcvannégy
• Schubert Gusztáv: Angyali kísértetek Rock Térítő
• Fáber András: Isten már nem felel A hajnal
• Fiala János Péter: A denevér röpte Beszélgetés Timár Péterrel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Égi és földi történetek Velence
• Koltai Ágnes: Tigrisbukfenc Figueira da Foz

• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 4.
LÁTTUK MÉG
• Barna Imre: A misének vége
• Csantavéri Júlia: Farkaslak
• Báron György: Szomorú érzéketlenség
• Koltai Ágnes: Kisasszonyok I-II.
• Biczó Dezső: A fekete özvegy
• Sajóhelyi Gábor: A velencei nő
• Tamás Amaryllis: Micimackó
• Zsenits Györgyi: Tokyo pop
• Szemadám György: Hová mész, emberke?
KRÓNIKA
• Lányi András: Felsőfokú filmoktatás
• N. N.: Mozgóképelméleti szak
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Androidok lázadása

Hirsch Tibor

Annyira egyszerű kis történet, annyi ellőtt patronnal, ősi sci-fi klisével, hogy a néző már-már azt hiszi, fontos és megfejtendő parafrázis-rejtvényt mutatnak neki. A jelentéktelenség megnemesülésének, értelmezhetőségének e sajátos esélyét az alkotók nem is hagyják kihasználatlanul: fontoskodó jelzéseket helyeznek el, zár nélküli kulcsokat, és általában, egy Nagy Végső Dekódolás mindenféle hamis ígéretét.

A világvégi űrállomásra szökött fegyenc-csoport érkezik elrabolt űrhajóval. Az állomást ketten lakják: az őrült tudós és teremtménye, az android-asszisztens. A kamaszlelkű robot-fiú beleszeret az egyik fegyencnőbe. A professzor ördögi ravaszsággal saját céljaira használja föl amúgy is reménytelen vonzalmukat: mozgósítva a szenvedély és a halál erőit – s persze a misztikus zakatolás, bugyogás szokásos sci-fi energiáit – megteremti a még tökéletesebb asszisztenst, egy csodaszép android-lányt. Megbűnhődik nagyravágyásáért: új és régi teremtménye közösen végeznek vele, s széttrancsírozottan kiderül róla, hogy maga is – robot. A diadalmas női android ezek után gondjaiba veszi a bugyuta kamasz androidot, és öntudatos robot-forradalmárokként együtt indulnak vissza a Földre. Odalent már javában érik az igazi, az egyetemes android lázadás...

A filmben itt is, ott is mítosztöredékek sejlenek föl, a néző beugratásának megannyi fontos eszközeként: Golem-kör, Pygmalion-kör, Frankenstein-kör. Beváltatlan ígéretek, hiszen a film hangulati energiakészlete még „fölfűtésükhöz”, működésük katalizálásához sem lenne elég, így aztán jelen is vannak, meg nem is. Ám azzal, hogy rájuk ismerünk, azonosítjuk őket, máris a blöff áldozatai vagyunk.

Klaus Kinski, a professzor szerepében, e blöff szolgálatában áll. Mint név és jelenség az idők folyamán az igényes sci-fi emblémájává vált, rá hivatkozva lehet sugallni a nézőnek, kritikusnak, hogy itt és most más mértékkel mérjen. Aaron Lipstadtnak azonban sokkal szórakoztatóbb filmet kellett volna készítenie ahhoz, hogy sznobságunkra is építhessen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/09 45-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6022