KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Rideg világ

Pápai Zsolt


Equals – amerikai, 2016. Rendezte: Drake Doremus. Szereplők: Kristen Stewart, Nicholas Hoult, Guy Pearce. Forgalmazó: Pro Video. 102 perc.


 


Aligha van olyan pszichiáter, aki ne álmodott volna a modern élet egyik legmakacsabb lelki nyavalyája, a szorongás elleni gyógymód feltalálásáról. Pedig a szorongás megszüntetése – legalábbis papíron – nem túlságosan nehéz, csupán az érzelmeket kell hozzá maradéktalanul kiradírozni az emberek életéből. Ez a Rideg világ alapszituációja: a perfekt társadalomban megvalósul az érzelmek kiiktatása és az emberi interakciók teljes racionalizálása, az elidegenedés pedig olyan fokú, amilyenről még a XX. század legelborultabb egzisztencialistái sem (rém)álmodtak. A Rideg világ falanszteruniverzuma éppen úgy működik, mint az összes eszement utópia (maradjon bár meg ideológusok vagy művészek képzeletében, netán váljék véresen komoly valósággá): a hatalmasok úgy egyenlősítik a társadalom tagjait, hogy közben eltárgyiasítják őket.


A „klasszikus” modern filmben még az beteg, aki nem érez (Antonioni vagy Az édes élet Fellinije volt a téma nagy poétája), a kortárs szcéna disztópiájában viszont az beteg, aki érez. Drake Doremus rendező a nagy modernista direktorokkal szemben nem az érzelem betegségéről beszél, hanem arról, amikor az érzelem maga: betegség, akár a rák vagy a nátha, és ebben a világban játszat le egy klasszicizáló és lassan bontakozó, még a valóban váratlan fordulatai nyomán is csak alig felgyorsuló szerelmi históriát.


A Rideg világban ugyanis a szerelem „betegsége” jelenti a lázadás egyetlen formáját. Csakhogy a szerelem – mivel lebukás veszélye fenyegeti – rögtön félelmeket is generál. Doremus a szorongásmentes szenvedélynélküliség és a szorongásos érzelmek világa közé veti két hősét, ekképpen hatalmas téttel indítja művét, akkorával, amekkorát sokat próbált midcult-mesterek is nehezen bírnának el. Sajnos neki is beleroppan a dereka, így a játékidő középső harmadában filmje veszít az erejéből. Bármekkora rutinja is van a rendezőnek a melodrámaműfajban (Őrülten hiányzol, Kísértés), a nagy érzelmi intenzitású pillanatokkal nehezebben boldogul, és az összeboronálódott szerelmesek jelenetei kevéssé érdekesek, mint azok, melyekben csak vágyakoznak egymásra.


Ezzel együtt a Rideg világ a kortárs sci-fi-melodrámák reprezentánsa, olyan filmek kistestvére, mint az Ex Machina, A homár vagy az Érkezés. És nem csak a témája, a kivitelezése is csigázó: fapados sci-fi, de alig látszik rajta. A tárgyi világa ugyan kevés érdekességgel szolgál, a látványépítése viszont végig impresszív. Természeti képek kizárólag kurta pillanatokra tűnnek fel, a film hangulatát alapvetően meghatározó – zölddel diszkréten színezett vagy mészfehérre fakított – high-tech miliő izgalmasan üres és steril. A külsőkben Az édes élet és a Napfogyatkozás kihalt mesterséges tereinek emléke kísért, a színészek minimálgesztusokra csupaszított játéka pedig már-már Bresson modelljeit idézi.


Extrák: Nincsenek.



A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/01 61-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13038