KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Beavatás

Köves Gábor

 

Alaposan be vagyunk avatva. Hogy hogyan fest egy bírósági tárgyalóterem Kansasben, egy rendőrőrs Friscóban vagy egy nonstop „deli” New Yorkban, nevetségesen könnyű feladványnak tűnik. Elvégre nem ma kezdtük a moziba járást. Hasonlóképpen vagyunk a nemzet biztonságát szolgáló és szavatoló intézményekkel. FBI? Büfé a lépcsőfordulóban jobbra. CIA? Adminisztráció az alagsorban balra, harmadik ajtó. Tele van a fejünk hollywoodi alaprajzokkal és szabásmintákkal. Hogyan fest egy hús-vér kém? – semmi perc alatt vágjuk azt is: természetesen, mint egy cipő nagykereskedő Denverből. Magabiztos, gyűrötten is elegáns, tekintete átható, mint a röntgensugár. Pofára pedig kiköpött Pacino. Folyik a beszervezési hajcihő, az Ügynökségnek friss húsra fáj a foga. A vén csataló csalhatatlan érzékkel szúrja ki a tökéletes alapanyagot: fiatal, borostás, apahiányos és öntörvényű. Kiköpött Colin Farrell. Az öreg atyáskodva csábít, a halacska ráharap a csalira. Indulhat a drill és a kiképzés. Mire szerencsétlen Colin rájön, hogy valójában nem kémmé képezték, hanem balekká fokozták le, természetesen már rég késő. Mire rájössz, hogy már megint a kelleténél egy kicsit hülyébbnek nézett a Herr Direktor és az ő szcenaristája, már ugyancsak késő. De makacsul élvezünk, csak azért is! Van mit: hangsúlyozottan autentikus környezetben (érdekes) alaposan instruált színészek (kellemes) járják az unásig ismert táncot (tűrhető). Van, aki rutinból (Pacino) csinálja, van, aki meggyőződésből és erőbedobással (Farrell). Átlagolva kielégítő az eredmény. Tudod jól, egy ponton túl mindenki gyanús lesz, és az sem újdonság, hogy ez az egész egy leheletnyit sem számít. Szórakozol és felejtesz – nincs ebben az égvilágon semmi rossz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2129