KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Sztriptíz

Bíró Péter

Véget ér a nap, megfáradt, ám még szórakozni vágyó egyszerű emberek, golden boyok és debil, iszákos, a cukormaffiával kapcsolatot tartó politikusok töltik meg a félhomályos termet. Fogyasztanak, szórakoznak, várnak, előre meglazítják nyakkendőjüket, majd egyszercsak feldübörög a zene, érzéki fények kezdenek pulzálni. Végre jönnek a lányok. A lányok sokfélék, szőkék, barnák, teltebbek, sovánkák, nagy a mellük, kicsi a fenekük, vagy éppen fordítva, szóval mindenki megtalálhatja a gusztusának legmegfelelőbbet. Ruhadarabok hullanak a földre, vagy röppennek ki a sötétben bujkáló közönség soraiba, ottan pedig elkerekednek a szemek, és eljő ideje az ádámcsutkák ugrálásának, a torkok kiszáradásának.

Aztán jön Demi Moore. A testet öltött csoda. Még barnább, még jobb alakú, mint társnői, az ő tánca még érzékibb, nem is vetkőzés ez már, látszik, hogy ő a saját lelkét táncolja el, nehéz életét. Művészet ez tulajdonképpen, állapítja meg a főnöke, a lényeg azonban, hogy amikor ő van a színpadon, a torkok még jobban száradoznak, a halántékok még hevesebben lüktetnek, a közönség gondolatai még burjánzóbbak, és Demi Moore, ha nem szakítják félbe, meg is mutatja a mellét.

A sztriptízből ennyi elég is lenne, ám sajnálatos módon a vetkőzések szüneteiben egy formátlan, egészségtelenül sovány és idétlenke történet lép a lányok helyébe és kezd kínosan mosolyogva vonaglani, kacéran röppennek felénk a közhelyek a családi értékekről, a politikusok romlottságáról, idiotizmusáról. A pőre igazság azonban csak nem akar látszani.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/09 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=350