KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Lopják a koporsómat

Hirsch Tibor

 

Kinek könnyebb az emberölés? Nekünk, akik számára a halállal való közvetlen és köznapi kapcsolatot manapság a „bűnös” mozgókép naponta újra megerősíti, vagy a középkor emberének, akinek ott volt – annyi minden mellett – a halottsiratás testközelisége vagy a kivégzések nyilvánossága? A modern terroristák azok, akik mind az újkori, mind a középkori halálkondicionálást felhasználhatják lelkük megerősítésére: néznek híradót és szamurájfilmet, elképzelnek, majd szagolnak vért és puskaport. Valami ilyesmiről szól Slobodan ©ijan filmje, és szólhatna még inkább, ha a cselekmény nem kalandozna el mindenfelé.

A film a Sándor jugoszláv király elleni merénylet híres dokumentumfelvételeivel indul, ezután következik, átkötés és magyarázat nélkül a kisvárosi koporsókészítő-temetkezési vállalkozó család története, valamikor a harmincas években. Magyar moziban nemigen látható olyan film, melyre a morbid jelző ennyire kívánkoznék: a szereplők úgy csúfak és gonoszak, ahogy az olasz megfelelőik. Csúfságuk, visszataszító voltuk lényegét nem a szaporodás vagy az élő anyagcsere gáznemű és különböző halmazállapotú szekrétumai jelentik, hanem a halál biológiai jelenléte; pontosabban a kettő együtt, vagyis keveredő étel- és hullaszag. A kép szó szerint értendő: a film fontos jelenete, mikor a díszes márványkrematórium új halottégető kemencéjét nyers marhahússal próbálják ki, s az odakozmált sültet, azon melegében – a tepsiből – elfogyasztja a család.

A filmben minden a halállal kapcsolatos, és minden vásznon megjelenő halál plasztikus látványának ígéretét hordozza; mégis, ez a látvány az utolsó pillanatig várat magára. Az események hirtelen gyorsulnak föl: a hullarabló maffia összecsap hőseinkkel, a békésen-elvetemült temetkező nemzetséggel. Nincs magyarázat, csak homályos sugallat: ahogy a halom fegyver a nagy fekete szekrény mélyén, maga a gyilkos szándék is olyan gonosz televény, mely a halál folyamatos érintése és megszokása által mellékesen születik meg, és tölti be feladatát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/03 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5888