KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/március
• Zsugán István: Történetek idézőjelben Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Létay Vera: Hegedűs Zoltán (1912–1989)
• Koltai Ágnes: Gazdag szegények Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Gulyás Gyula: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Gulyás János: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Hegyi Gyula: Akinek ennyi jó kevés Túsztörténet
• Schubert Gusztáv: „...ki vagy a mennyekben” A dokumentátor
• Bársony Éva: Videóklip-mese Ismeretlen ismerős
• Csepeli György: Európa közepe Beszélgetés Elek Judittal
• Dobai Péter: Szorongó apagyilkos Szubjektív reflexiók Bernardo Bertolucci filmjeiről
• N. N.: Bernardo Bertolucci
• Csala Károly: Satyajit Ray, az író
• Gazdag Gyula: Pelemele filmek Cukorbébi
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Akik még szeretik a mozit Torino

• Ardai Zoltán: Mohammad-Reza él Nantes
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Az ördögűző
• Fáber András: Testek csábítása
• Nóvé Béla: A 29-es vágány
• Gáti Péter: Álmok a távoli útról
• Torma Tamás: Viharos hétfő
• Nóvé Béla: X-program
• Tamás Amaryllis: Amerikai gyilkosságok
• Gelencsér Gábor: Rumba
• Molnár Péter: Ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa
• Zsenits Györgyi: Leó és Fred
KÖNYV
• Báron György: Golanra várva
KRÓNIKA
• Pošová Kateřina: Gyászhír Prágából

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lucas-univerzum

Star Wars: Az utolsó Jedik

Ki a fészekből

Andorka György

A Star Wars-franchise egyik legszimpatikusabb darabja.

 

Az utolsó jedik kapcsán óhatatlanul is felötlik az emberben a gondolat, hogy két remek filmkészítő mintha a klasszikus papírhajtogatós játék sokmillió dolláros verzióját játszaná éppen, ahol mindenki félig vakon, csak a megelőző sort látva írja a folytatást: míg J. J. Abrams megcsinálta a biztonsági játékok örök etalonját, a körülményekhez képest állítólag meglehetősen szabadjára engedett Rian Johnson készen kapott sakkfiguráival a kezében láthatóan az elvárások tendenciózus felülírását célozta meg. Ám filmje amilyen tiszteletlen, olyannyira tisztelettudó is, és végső soron sokkalta közelebb jut a Star Wars titkának megfejtéséhez, mint skatulyából kihúzott elődje.

Az Új-Hollywoodba bolondult Abramsszel szemben Johnson önreferencia helyett az eredeti szellemében (amely utóvégre a posztmodern pastiche-hibridek prototípusa volt) ismét a filmtörténettel folytat párbeszédet: a Szárnyaktól a Casablancáig terjedő konkrét idézetek mellett direktebb módon nyúl Lucas eredeti inspirációs készletéhez – a szamurájtörténetek vagy épp második világháborús bombázófilmek világa karakteres vizuális tablóvá áll össze, amire a feltehetőleg Kurosawa ihlette, lenyűgöző színdinamika teszi fel a koronát. A sűrű, kissé túlterhelt forgatókönyvbe eközben izgalmasan kitalált négyfelvonásos történetvázat rejt: az epizodikus felépítés egyfelől szintén a Star Wars gyökereire kacsint ki, a nagy érzelmi amplitúdójú, majdhogynem önmagukban is életképes blokkok azonban cselesen vannak egymásba fűzve, a párhuzamos szálakból pedig néhol szinte nolani finesszel épülnek katartikus kifutású crescendók. Johnson emellett az űropera-sorozat alapjáraton konzervatív elbeszélésmódjától szokatlan elemek behozásával is próbálkozik. A jedi-vonalon érdekesebb filmnyelvi truvájokat alkalmaz, Kulesov Moszkva–Washington montázspéldájának szellemes továbbgondolásától kezdve A vihar kapujában módjára megbízhatatlan elbeszélésekből összeálló múltbéli epizódon át az önmagát csak később leleplező flashbackig. Az ellenállók történetszálát pedig banális, de annál inkább életszagú megoldások hozzák le a földre: terveik ostoba banánhéjakon csúsznak el – két arrogáns ember kommunikációképtelensége vezet közvetetten tragédiához és az események fordulatához –, de meredek húzás önmagában az is, hogy a cselekmény középső része gyakorlatilag felesleges, kudarcos kitérőnek bizonyul, gigantikus MacGuffinnak, ha tetszik, amelynek szerepe a nagy egészben csak a legvégén pattan teljesen helyre. És bár menet közben nem találja el tökéletesen az arányokat, néhol önreflektívbe hajló humora szövetidegennek bizonyul, és egyáltalán: a klasszikus forgatókönyvírási intelmeket számos ponton feledi, annyi bizonyos, hogy az új Star Wars-fejezet fényévnyi távolságra van Az ébredő erő kiszámíthatóan unalmas, az utolsó szögig a rajongók kielégítésére tervezett nosztalgiavasútjától.

Ha vannak is egyértelmű áldozatai a túlzott ambícióknak – lásd a „kaszinóváros” dőzsölő fegyverkereskedőivel és Del Toro opportunista gazfickójával sután és didaktikusan felrajzolt, többet érdemlő motívumot, amelyet már nem igazán bírt el a szerkezet (a háború nem Jó és Rossz küzdelme, hanem önmagát fenntartó, lelketlen gépezet) –, a főszereplő hármas, Luke, Kylo és Rey útja hibátlanul van végigvezetve. És ha valami, akkor ők jelentik a lényeget, rajtuk keresztül pedig az átívelő, központi tézis: az Erő nem a jedik, az utólag idealizált, mítoszok falával körülvett szekta tulajdona – kékvérűek helyett pedig akár egy névtelen senki is válhat a Galaxis megmentőjévé. Meglehetősen radikális üzenet ez az elvileg Skywalker-sagaként aposztrofált franchise legújabb darabjától, amely minden ízében a múlthoz való viszonyulást teszi témájává, de teljesen más kicsengéssel, mint elődje. Ha Az ébredő erő a mindenkori fiúk és tanítványok terhéről beszélt, az új film az apák és mesterek terhét allegorizálja – elengedni és „azzá lenni, akit túlnőhetnek.” Az utolsó jedik egyszerre varázstalanít és talál rá újra a mese ősforrására, a saját ösvényén keresztül; temérdek hibát vét, ahogy azt a fészekből kirepülő fiókák tenni szokták, de végeredményben a legszimpatikusabb addíció a kánonhoz – legyünk hát mi is merészek – talán egészen 1980 óta.

 

STAR WARS: AZ UTOLSÓ JEDIK (Star Wars: The Last Jedi) – amerikai, 2017. Rendezte és írta: Rian Johnson. Kép: Steve Yedlin. Zene: John Williams. Szereplők: Daisy Ridley (Rey), Mark Hamill (Luke), Adam Driver (Kylo Ren), Carrie Fisher (Leia), Oscar Isaac (Poe). Gyártó: Lucasfilm / Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 152 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/02 15-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13537