KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/március
• Zsugán István: Történetek idézőjelben Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Létay Vera: Hegedűs Zoltán (1912–1989)
• Koltai Ágnes: Gazdag szegények Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Gulyás Gyula: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Gulyás János: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Hegyi Gyula: Akinek ennyi jó kevés Túsztörténet
• Schubert Gusztáv: „...ki vagy a mennyekben” A dokumentátor
• Bársony Éva: Videóklip-mese Ismeretlen ismerős
• Csepeli György: Európa közepe Beszélgetés Elek Judittal
• Dobai Péter: Szorongó apagyilkos Szubjektív reflexiók Bernardo Bertolucci filmjeiről
• N. N.: Bernardo Bertolucci
• Csala Károly: Satyajit Ray, az író
• Gazdag Gyula: Pelemele filmek Cukorbébi
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Akik még szeretik a mozit Torino

• Ardai Zoltán: Mohammad-Reza él Nantes
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Az ördögűző
• Fáber András: Testek csábítása
• Nóvé Béla: A 29-es vágány
• Gáti Péter: Álmok a távoli útról
• Torma Tamás: Viharos hétfő
• Nóvé Béla: X-program
• Tamás Amaryllis: Amerikai gyilkosságok
• Gelencsér Gábor: Rumba
• Molnár Péter: Ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa
• Zsenits Györgyi: Leó és Fred
KÖNYV
• Báron György: Golanra várva
KRÓNIKA
• Pošová Kateřina: Gyászhír Prágából

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Chicago

Színház az egész alvilág

Hungler Tímea

Ha nem lehetsz híres, legyél hírhedt. – Rob Marshall musicaljében a muzsika hangjai az őrült nők ketrecében szólnak.

 

Alkoholtilalom, gengszterháborúk, bontakozó emancipáció és természetesen dzsessz minden mennyiségben – ez az 1920-as évek Chicagója. Rob Marshall, rendező tizenhárom Oscarra jelölt filmjével, a Chicagóval nem kisebb vállalkozásba fogott, mint hogy a világhírű Broadway musicalt, melyet valamikor a legendás Bob Fosse, a Kabaré és a Mindhalálig zene direktora rendezett és koreografált a világot jelentő deszkákon, vászonra álmodja.

Hogy hozott-e valami újat a Chicago a filmmusicelek történetében? Rob Marshall filmje igényes, szórakoztató alkotás, kifejezetten kellemes időtöltés, amely azonban hatását legfőképpen az eredeti mű, a John KenderFred Ebb szerzőpáros által jegyzett halhatatlan zenének, no meg annak a Catherine Zeta-Jonesnak köszönheti, aki Velma Kelly, a vaudeville sztár mellékszerepében nem átallja leragyogni a vászonról a főszereplő Renée Zellwegert. A filmnyelv tekintetében a mozi azonban nem hat a reveláció erejével, mintha egy színházi előadást vitt volna vászonra a rendező, így a Chicago egy nem túl eredeti, de szórakoztató film lett, amely stílusában kicsit a Kabaré hangulatát idézi, azzal viszont, hogy a dalbetétek gyakorta a valóság illusztrációjaként, a szereplők képzeletében csendülnek fel, a Táncos a sötétbenre emlékeztet.

Pedig a mozi ígéretesen indul, a történet igazán eredeti. A sztárságról ábrándozó Roxie Hart (Renée Zellweger), aki a kabarécsillag, Velma Kelly (Catherine Zeta-Jones) nagy rajongója, megöli szeretőjét, amikor ráébred, hogy a férfi csak hitegette azzal, hogy sztárt farag belőle. A gyilkosság vádjával börtönbe került Roxie legnagyobb megdöbbenésére imádott Velmájával találkozik a hűvösön, aki kabarészámának állandó résztvevőjét, saját nővérét valamint férjét küldte az örök vadászmezőkre, amikor szerelmi légyotton kapta a párocskát. Roxie számára végre adott az alkalom, hogy Velma elé furakodjon, így a „ha nem lehetsz híres, legyél hírhedt” elvének alapján megkezdődik a börtön falai között a két nő között a rivalizálás, amelyhez a tárgyalás újabb és újabb fordulataira kiéhezett média biztosítja a hátteret.

A párhuzam a showbusiness és a bűnöző életforma között nyilvánvaló: az újságok címlapjára csak akkor kerülhet az ember lánya, ha minimum született gyilkos vagy vaudeville sztár, ha pedig a kettő kombinációja, az előnye szinte behozhatatlannak tetszik. Roxie azonban megpróbálkozik a hátrány lefaragásával, szerepkörének, a naivának a felépítésében tehetséges rendezőre is akad az ügyvédje (Richard Gere) személyében. A férfi színházi előadáshoz méltóan vezényli le a próbafolyamatot, segít betanulni Roxie szövegét, aki végül vallomásával a premieren megrázó erejű, Oscar-díjas alakítást nyújt a szakavatott közönség, az esküdtek és az igen tisztelt bíróság színe előtt.

Amíg a film egyetlen hímnemű dalos pacsirtája, Richard Gere a musical felénél meg nem jelenik, kizárólag nők fakadnak dalra, perdülnek táncra, igazi feminista alkotást láthatunk a vásznon. Így Gere felbukkanása, jóllehet a színész sikerrel abszolválja az önimádó ügyvéd szerepét, épp olyan stílustörést eredményez, mint amikor a kamera néhány szekvencia erejéig kimozdul a film hangulatát meghatározó zárt terekből (kabaré, börtön, tárgyalóterem), vagy amikor a magyarnak mondott férjgyilkos egyetlen magyar mondattól eltekintve („Ártatlan vagyok”) keverék szláv nyelven szólal meg. A Chicago ezeknek a stílustöréseknek a fényében nem nevezhető egységes műalkotásnak – és nagy valószínűséggel a filmtörténetet sem fogja újraírni –, Zeta-Jonesnak és a mindhalálig szóló dzsessznek köszönhetően azonban vitathatatlanul bárkit rabul ejt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2154