KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/március
• Zsugán István: Történetek idézőjelben Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Létay Vera: Hegedűs Zoltán (1912–1989)
• Koltai Ágnes: Gazdag szegények Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Gulyás Gyula: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Gulyás János: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Hegyi Gyula: Akinek ennyi jó kevés Túsztörténet
• Schubert Gusztáv: „...ki vagy a mennyekben” A dokumentátor
• Bársony Éva: Videóklip-mese Ismeretlen ismerős
• Csepeli György: Európa közepe Beszélgetés Elek Judittal
• Dobai Péter: Szorongó apagyilkos Szubjektív reflexiók Bernardo Bertolucci filmjeiről
• N. N.: Bernardo Bertolucci
• Csala Károly: Satyajit Ray, az író
• Gazdag Gyula: Pelemele filmek Cukorbébi
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Akik még szeretik a mozit Torino

• Ardai Zoltán: Mohammad-Reza él Nantes
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Az ördögűző
• Fáber András: Testek csábítása
• Nóvé Béla: A 29-es vágány
• Gáti Péter: Álmok a távoli útról
• Torma Tamás: Viharos hétfő
• Nóvé Béla: X-program
• Tamás Amaryllis: Amerikai gyilkosságok
• Gelencsér Gábor: Rumba
• Molnár Péter: Ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa
• Zsenits Györgyi: Leó és Fred
KÖNYV
• Báron György: Golanra várva
KRÓNIKA
• Pošová Kateřina: Gyászhír Prágából

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A fiú

Minotaurusz gyermekei

Bikácsy Gergely

 

„Filmem először is bűntény kell, hogy legyen. Csak azért válhat műalkotássá, mert bűn: agresszió egy elpusztítandó állapot ellen. Ha teljes a rombolás, jelen van a művészet is.”

Az akasztás, Egy tolvaj naplója, A szertartás... Oshima rendkívüli módon vonzódik a bűntények filmi ábrázolásához. Háttérül mindig ezt választja. A szertartás például – legtöbbet magyarázott műve – szövevényes családi krónika, gyilkosságok és öngyilkosságok, a ceremoniális élet és halál freskója, a háború utáni japán történelem sajátos összefoglalása. Vagy inkább a tanulságok összefoglalása. Mert ahogy a bűntől, a tanulságoktól sem fél Oshima – holott ez utóbbit igazán kerüli a legtöbb igényes alkotó, ő nem: több vitafilmet is rendezett. Talán ezért is, hol Brechthez, hol Godard-hoz hasonlították, hol a mítoszok könyörtelen baloldali, sőt „balos” sárkányölőjeként emlegetik. „Minotaurusz gyermekei” – ezt a titulust épp A szertartás hőseire alkalmazta a francia kritika.

A fiú (mely 1969-ben díjat nyert Velencében) egy évvel A szertartás előtt készült; újsághírből, rendőri eseményből, kuriózum színezetű, soványka „tény”-ből táplálkozó alkotás. Japánban előfordul, hogy szülők autó elé kényszerítik gyermeküket – zsarolás céljaiból természetesen, pénzért. Egy egész Japánt keresztül-kasul bebarangoló és évekig ebből élő család története A fiú.

Látszólag egyszerű, lassan gördülő, „lineáris” film. Oshima agresszív opusai általában olyan bonyodalmasak, olyan sok rejtett tartalmat, meg bújtatott sugallatot zsúfolnak magukba, hogy legtöbbször a kritikát is agresszívvá teszik. Neves nyugati filmbírálók és esztéták rajzolták tele folyóiratukat táblázatokkal, a freudi tanokat és a no-színházat megejtően ötvöző grafikonokkal, gondolatébresztő ábrákkal A szertartást méltató írásukban. A fiú esetében még ez sem segít: ahhoz a családregényhez, a freskóhoz képest kisplasztika ez a film, réz- vagy tusrajz.

Furcsa alkotás. Látszólagos egyszerűsége csalóka. Éles és mégis elmosódó (naturális és álomszerű, lassan gördülő, de olykor görcsösen felgyorsuló film. Már-már unalmas, monotóniája kábává tesz – csakhogy leglassúbb képsorait is áthatja valami kínzó, nyugtalanító feszültség. És ez a feszültség nem a bűntény leírásából származik; nem, a filmben alig van krimi-izgalom, rendőri pikantéria. Oshima elbeszélésmódja úgy nyugtalanít, mint egy kínzó álom, melyet felébredve még magunknak is hiába mesélünk el, hiszen gyötrő, lidérces lényege nem a puszta történetben rejlik..

Oshima tudja, amit kevesen: minden araszolva előrehaladó jelenet ebben a monoton hatású történetben tartalmaz valami váratlant, valami meglepőt, nehezen értelmezhetőt, valami alig meghatározható furcsát. Közhelyes, mindennapian szürke a bűnözőfamília élete. Körülbelül olyan szorgalommal és buzgósággal ténykednek, mint egy profi artistacsoport egy fárasztó és közepesen jövedelmező vidéki turnén. Reggelenként hivatalnoki pontossággal határozzák meg a napi munkarendet. Az apró-cseprő kis pillanatok aztán kezdenek olyan feszültek és rejtelmesek lenni, mint az autó alá ugrás idegborzoló másodpercei. Egy-egy pillantásban, egymásra nézésben, elhallgatásban, két emelt hangú szó közötti csendben, a precíz terveket felborító emberi logikátlanságban, a gyűlölet–szeretet titkos szökőkút-játékában van ennek a filmnek a lényege. Lélekelemzőknek kiváló terep lehetne ez a mű. Említsük csak meg a fiú és mostohaanyja közötti kapcsolatot, ennek a kapcsolatnak a fejlődését. A fiatal nőről – múltjáról, életéről, szenvedélyeiről, „lelkéről” – közvetlenül semmit nem árul el a film. Mint valami behaviorista tanulmányban, csak jelen van. És arcán, hangján, tekintetében, kis titkaiban együtt a brutalitás és az önfeladás, a halálvágy és a gátlástalanság. A fiú persze – figyelem! – édesapját megveti, és gyűlölt mostohaanyját szereti, kedvéért kalandnak fogja fel a szörnyű „munkát”, kedvéért már önként ugrik az autók alá. És viszont: a nő is egyre inkább csak a fiú miatt csinálja tovább, szinte csak megtűrik maguk mellett a családfőből gyáva „harmadikká” szürkülő apát.

A fiú egyszer el akarja hagyni családját. De visszamenekül a kalandba, ahol valamiképpen szabadnak érzi magát. Az értelmetlen lét a külvilágban érinti meg, ahova az imént menekülni vágyott. A film leglidércesebb képsora a magára maradó fiú hosszú éjszakai vonatútja. Természetesen semmi sem történik ezen az úton. Kényelmes és üres gyorsvonati fülke, tiszta pályaudvarok, megafon-hangok. Maga a hátborzongató rémálom, mégis: az üresség, a közöny, a „normális élet”. Igen, a Szörny, a társadalom, a civilizáció Minotauruszának normális élete és világa. Olyan, mintha marslakók közé kellene menekülnünk... S ilyen a nagyvárosokon kívüli, a „szűzi” természet is, a hatalmas tenger, a hegyek. Riasztó elviselhetetlen közönyük, végtelenségük. A fiú „szökése” közben egyik este a néptelen tengerparton alszik el. Csak a hullámok zúgnak, Éjszaka van, aztán felkel a Nap. Ebben a természeti létben, ebben a mindennapos törvényszerűségben valami iszonyút érez a fiú, s vele együtt a néző is. „Lakhatatlan! kiáltják, lakhatatlan!...” – idéződik föl egy Pilinszky-verssor.

Oshima nem titkolt szándéka, hogy filmjeiben a dokumentum nyers erejét ötvözze a képzelet, az álom, a látomás gazdagabb igazságával. „Japán neorealizmus” helyett szürrealista töltésű valóságábrázolással próbálkozik. A fiú szinte előkészületnek tekinthető egy néhány évvel későbbi – szintén bűnügyi hírből eredő – filmjéhez, Az érzékek birodalmához. Amivel a legnagyobbak – mert a legkegyetlenebbek – közé emelkedett.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/06 26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7422