KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/április
FILMSZEMLE
• Konrád György: Ideje van a kimondásnak és ideje van a formálásnak Filmszemle-margináliák
• Szabó Miklós: Magyar Gulag-monográfia Recsk, 1950 – 1953. Egy titkos kényszermunkatábor története
• Szemadám György: „Nem csinálunk semmit, ami szellemes!” Beszélgetés Enyedi Ildikó első nagyjátékfilmjeiből
• Ardai Zoltán: Élőt a holttal Az új földesúr
• Koltai Tamás: Love mese Piroska és a farkas
• Báron György: Fáktól az erdőt Vadon

• Papp Zsolt: Tilos tiltani Beszélgetés Daniel Cohn-Bendittel
• N. N.: 1968. eseménynaptárából
• Háy Gyula: Születtem 1900-ban Önéletrajzi részletek
• Dániel Ferenc: Világvégi próféciák Werner Herzog és a misztika
• Koltai Ágnes: A western Marx Károlya? Vol egyszer egy Amerika-mítosz
• N. N.: Sergio Leone filmjei
LÁTTUK MÉG
• Nóvé Béla: Esőember
• Koltai Ágnes: Robinzonád avagy az én angol nagyapám
• Szilágyi G. Gábor: Csillagember
• Molnár Péter: A nyolc szamuráj legendája
• Faragó Zsuzsa: Krízis
• Tamás Amaryllis: Matador
• Nagy Zsolt: Éjszakai motorosok
• Nóvé Béla: K.O.-ra ítélve
KÖNYV
• Csala Károly: Lazán és szorosan Filmbarátok Kiskönyvtára
KRÓNIKA
• N. N.: Alapítvány: A Magyar Film Múltja és Jövője
• N. N.: Közlemény
• N. N.: Pályázat

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Életek éneke

Örülj, hogy él

Bori Erzsébet

Az Életek éneke kapcsán a Buena Vistát emlegetik, nem is jogtalanul.

 

Azzal a kilencrészes sorozattal kell kezdenünk, amelyben Bereczki Csaba rendező, a téma szakértője, Kelemen László szerkesztői segítségével átfogó térképet rajzolt Erdély élő népzenéjéről. A Duna tévé műsorát jelentős hazai és nemzetközi érdeklődés fogadta, a sorozatot kétszer is megismételték, a zenészekkel – többek közt a szászcsávási és magyarpalatkai banda, a gyimesi Zerkula János és Fikó Regina – nagy sikerű koncertet szerveztek itthon és külföldön. Az ismeretterjesztő szériából és újonnan forgatott anyagokból állt össze az Életek éneke százperces moziváltozata

Bereczki vállalkozásának legfőbb erénye és találmánya egyfajta „transzszilvanista” megközelítés. A bemutatott együttesek és muzsikusok java eddig sem volt ismeretlen a népzene iránt érdeklődők előtt, de ők mintha két, egymást csak részben fedő halmazt képeznének: mások járnak a magyar folkzenei koncertekre, táncházakba, és mások lelkesednek a cigányok zenéjéért. A film viszont átlépi ezeket a határokat, sőt nemcsak magyar és cigány zenészek szerepelnek benne, hanem románok is, s tovább bonyolítja a képet, hogy a romák között egyaránt vannak magyar és román (nyelvű, kultúrájú, kötődésű) cigányok. Ennek megfelelően a film is három nyelven beszél – és akinek van szeme, látja, hogy az erdélyi cigányok azok, akik magától értetődőn beszélik mindhárom nyelvet, akik otthon vannak nemcsak a maguk, hanem a többiek zenei hagyományában, sőt őrzik azokét is, akiket az ismert történelmi fordulatok elirtottak szülőföldjükről.

Bereczki talán egy filmváltozatban is létező előadásból, a Brassói pályaudvarból merített ihletet, amely nagyszerűen elevenítette meg énekben, táncban, zenében az egykor volt Erdélyt. Persze igazabb lenne úgy fogalmazni: az egykor lehetett volna Erdélyt. Mert amire ma nosztalgikusan visszatekintünk, csak a lehetősége volt valaminek, ami nem vált valósággá. És hol vannak már az erdélyi szászok, svábok, hol a zsidók, örmények, huculok? Szerencsénkre Bereczki filmje sokkal pozitívabb üzenetet közvetít. Azt, hogy nincs veszve minden, hiszen megvannak még a magyarok, románok, cigányok, a gyimesi és moldvai csángók, még él a kultúrájuk, a zenéjük. És a hangsúlyt az igére teszi. Arra, ami létezik, része az ünnepeknek, a mindennapoknak, épp ezért nem követelhetünk tőle steril tisztaságot, ősi romlatlanságot, ilyennel csak kihalt népek, letűnt életformák skanzenjében találkozunk. (Én akkor sem kaptam volna a szívemhez, ha a stáb elkíséri az egyik bandát egy lagziba, ahol sejthetően nem csupán Bartók és Kallós Zoltán gyűjtéseit húzzák.)

Az Életek éneke kapcsán a Buena Vistát emlegetik, nem is jogtalanul. Bár nekem inkább az Át a hídon – Isztambul hangjai jártak az eszemben. A zene korántsem olyan jó, de Fatih Akin szerkesztésmódja nagyobb segítséget ad a nézőnek az eligazodáshoz. Bereczki feltehetően nem csak hazai közönségnek szánta a filmjét, márpedig a magyar nézőnek is nehézséget okoz rájönni, hol járhatunk, kifélék, mifélék az éppen muzsikálók, illetve megszólalók. A tévésorozat még tájegységek, települések szerint tagolódott, de a film eldobta ezt a mankót. A gond kétféleképp orvosolható: egyfelől ígérik, hogy DVD-n is megjelentetik a szériát, amelyből megkaphatjuk az igényelt alapismereteket, és utána jöhet a filmváltozat színtiszta élvezete. A másik gyógymód: nézzük meg többször a filmet! Első látásra nem győztem sorolni a kifogásaimat: az imént említett információhiány és bizonytalanság; a riporter időnkénti túltengése és a zenészek szívzűrjeinek forszírozása a beszélgetésekben; a nagyszínházi koncert Párizsban, ami nemigen illik az „élő hagyomány” koncepcióba… De már elsőre úgy voltam vele, hogy ez a nagyszerű zene bármit elvisz. Újranézve a filmet az erényei erősödnek fel: Kelemen László szerkesztő-riporter nemcsak tudákoskodik, hanem értőn kalauzol, s ha úgy adódik, akár együtt muzsikál, vagy derekasan együtt italozik a szereplőkkel; Nemes Tibor operatőri (és Lemhényi Réka vágói) munkája előtt le a kalapot! Az Életek énekében nincs egyetlen vágókép sem úgynevezett tájszépségekről, és nincsenek nyomorfestő szociofotók sem; minden felvétel a helyén van.

Ezek a kivételes tehetségű zenészek mind a felmenőiktől, a nagy elődöktől – mint Fodor Sándor „Neti”, akinek a sírjánál összejön az egész csapat – tanultak muzsikálni, és ma ott játszik mellettük a középgeneráció; már tanulásra jelentkeznek a fiatalok, és ott szaladnak, táncolnak körülöttük, hallgatózva, leskelődve az unokák. Mint az a csöppség a legelső képeken, aki beszélni nem tud még, de már a fülében van a zene, és ha a kezébe nyomják a vonót, egyből húzogatni kezdi egy fadarabon vagy kukoricaszáron, pontosan kiénekelve, imitálva a vonóshangzást cérnahangján.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/04 50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9319