KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/május
• Kovács István: Shakespeare-i kamera A hetvenes évek lengyel történelmi filmjeről
• Gazdag Gyula: Félek Ewald Schormról
• Tamás Gáspár Miklós: Bukarest, 1942 Bevezető egy filmsorozathoz
• Székely Gabriella: Megbűnhődtük-e már a jövőt? Kerekasztal-beszélgetés a történelmi dokumentumfilmekről
• Schlett István: És mégis – a szociáldemokrácia? Komor ég alatt
• Mohay Tamás: A „gyűjtő” Balladák filmje
• Horgas Béla: Ki húzza a rövidebbet? Lenullázott légió
• Reményi József Tamás: A szánalom horrorja Mielőtt befejezi röptét a denevér
• György Péter: Német hétköznapok A bádogdob
• Fáber András: Lényünk gólem-arca Mai gondolatok egy régi filmről
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: A bűn szépsége
• Bikácsy Gergely: Angyalpor
• Schubert Gusztáv: Az eastwicki boszorkányok
• Nagy Zsolt: Az embervadász
• Nóvé Béla: Törvényszéki héják
• Szemadám György: Barabás
• Zsenits Györgyi: Vili, a veréb
• Marton László Távolodó: A fehér sárkány
POSTA
• Fenyvesi Róbert: Diszkrét észrevétel
• N. N.: Válasz

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Világvége közös ágyunkban

Schéry András

Arcangela Felice Assunta Wertmüller von Elgg, alias Lina Wertmüller nevéhez illően hosszú címeket ad filmjeinek. Olyanokat, mint A világvége a mi megszokott ágyunkban egy zivataros éjszakán. Ezek a papírtigris módján vicsorgó és kígyózó címek pontosan tükrözik is Wertmüller módszerét: látszatra könnyedén, valójában a nézőt terrorizáló aggályos egyértelműséggel határolják körül a film és a néző mozgásterét.

Wertmüller minden filmjében azon mesterkedik, hogy olyan közérthető és vonzóan tarka képekbe gyömöszölje az olaszokról alkotott véleményét, mint amilyen a turista-ikonográfiában Nápolyt jelképező füstölgő Vezúv képe. Ez a szándékosan triviális, a kollázstechnikát nyíltan alkalmazó, az érzelmességet szabadszájú harsánysággal leplező módszer különösen Amerikában hozott sikert Wertmüllernek, nem kis részben annak is köszönhetően, hogy ő Olaszországot – legalábbis az életmód, a társadalmi és érzelmi kultúra tekintetében – az ott egzotikusan érdekes „harmadik világhoz” sorolja.

Az amerikai siker eredménye ez az olasz–amerikai film, a koprodukció igényeinek megfelelően olasz férfi és amerikai női főszereplővel; témája kézenfekvőén a házasság válsága. Paolo, a latin lover és az olasz „férjemuram” skatulyaszerepében, valamint a balos értelmiségi obligát életstílusában pózoló, s a két szereptől külön-külön is, a kettő ellentététől pedig hatványozottan neurotikus újságíró (a remek Giancarlo Giannini) és Liz, a pszichoanalízis és a feminizmus életreceptjeit vak hittel alkalmazó amerikai college-termék (a Giannini mellett színtelen Candice Bergen) házassága természetesen totálcsődhöz vezet, ami azon a bizonyos zivataros éjszakán robban ki. Az égzengést azonban elnyomja a szentségtépázó handabandázás ricsaja, a villámlást a már-már egymást kioltó – sokszor idézetszerűen kölcsönzött – ötletek sziporkázása. A világvége egyelőre elmarad.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7843