Női szerepekPablo Larraín: Jackie„Amerika királynője”Schubert Gusztáv
Jacqueline Kennedy
regnálása fordulatot hozott az emancipáció történetében.
Történelmünket évezredek
óta férfiak írják, a nőknek ritkán jut szerep, ha mégis, legfeljebb harcias amazonként
léphetnek fel a világtörténelem színpadára. Férfi-aggyal gondolkodva,
férfi-virtussal hadakozva. A nőies nő az amerikai politikában is ritkaság, a
kivételek közt is máig a legemlékezetesebb Jacqueline Bouvier Kennedy. Pablo
Larraín jó érzékkel vette részre, hogy miközben Jackie híre máig alig fakult (2014-ben
minden idők harmadik legjelentősebb First Ladyjeként rangsorolták), nem a
tettei kiemelkedőek. Ha így lenne, a Kennedy-család felemelkedéséről és
alkonyáról szóló 2011-es tévészéria a legizgalmasabb sorozatok közé tartozna. De
nem az. A Kennedyek-története minden tragikus esemény ellenére sem shakespeare-i
királydráma. A vér és a gyász mellől hiányzik az elvetemültség és a gyilkos
szenvedély. A dinasztiaalapító Joe Kennedy, aki évtizedeken át azzal kel és
fekszik, hogy valamelyik fiából amerikai elnököt csináljon, ezt az egy
rögeszméjét leszámítva igazi kispolgár. De ha a családi szellemi tőke ilyen
szerény volt, mitől lettek a Kennedy-klán tagjai – mindenekelőtt Jack és Jackie
– Amerika mindmáig kultikus rajongással övezett szupersztárjai? A Fehér Házban
Kennedy előtt és után is megfordultak nagyobb formátumú politikusok, Jacqueline
Bouvier-nál tálentumosabb First Ladyk. De fiatalabbak, szebbek, vonzóbbak
nemigen. Mind Jack, mind Jackie tudott valamit, és nem csupán jókor volt jó
helyen. Jacqueline Kennedy nem csak egy a sok millió csinos amerikai nő közül, nem
csak szeretetteljes anyakirálynő vagy gondos háziasszony (a Fehér Házban ez a
szerepkör azért kicsit más, mint mondjuk Bronxban – Jackie Kennedy egy Emmy-díjas
tévéműsorban avatta be az amerikaikat, hogyan rendezte át a jellegtelen White
House-t. 86 millióan nézték, mi történik akkor, ha nem egy néni tesz-vesz az
elnöki palotában, hanem egy vonzó fiatalasszony).
A franciás műveltségű,
olvasni szerető, elegáns (sőt divat-trendteremtő) JBK-ban rejlett még néhány titok.
„Szívében néha elidőz a tigris és a szelíd őz.” Jacqueline Bouvier nyilvánvalóan
szívesebben gondolt önmagára gyengéd és kecses lényként. Pablo Larraínt viszont
jobban izgatta a diszkrét, rezervált First Ladyben megbúvó sötétebb erő. A
pillanat, amikor az őzike szembefordult a Capitoliummal. A Jackie (2016) – a kitűnő chilei rendező első hollywoodi filmje – maga is szembemegy
az amerikai szabvánnyal, és a melodráma, vagy a politikai thriller („Ki ölte
meg Kennedyt?”) helyett Jacqueline életének mélypontjára, a dallasi merénylet
utáni négy keserves napra szűkíti a történetet. Okkal, mert paradox módon épp
ebben a traumában mutatkozott meg a First Lady igazi nagysága. Amerika elnökét lelőtték,
a nemzet megrendült, de a politikusok máris új időszámításba kezdenének, és minden
feltűnés nélkül megszabadulnának JFK emlékétől. Csakhogy a gyengédnek és
félénknek ismert özvegy váratlanul bekeményít. (Natalie Portman ideális
választás a címszerepre.) Mindent elveszített, férjét, az amerikai elnököt, gyerekei
apját, a First Lady kivételes rangját és státuszát, az otthonát (a Fehér
Házat), de egyre nem hajlandó, szemétre dobni a JFK-éra örökségét. A biztonsági
okokból zártkörű temetés helyett fenséges gyászceremóniát szervez (Lincoln
temetésének mintájára), ami valóban beleégette százmilliók emlékezetébe, hogy épp
egy nagy politikustól búcsúznak. A mítosz nem magától terem, meg kell alkotni,
és Jacqueline ezzel a megrendítő washingtoni gyászmenettel, majd a Life magazin Pulitzer-díjas
újságírójának adott interjúval (ez adja a Larrain-film kerettörténetét) megteremti
a modern Camelot mítoszát, miszerint JFK „uralkodása” olyan varázspillanata a
történelemnek, amilyen hajdan Arthur király regnálása volt. Ami ebben a
formában persze, hogy nem volt igaz. Új-Camelot (ahogy a hajdani is) kitaláció,
de amit körül akart írni, láthatóvá akart tenni, nagyon is létezett. Kennedy
elnöksége (és Jackie a First Lady szerepkörében) fordulópont az amerikai
történelemben. Nem annyira politikai, ideológiai értelemben (Roosevelt „New Deal”-je
nagyobb változást hozott), mint inkább életfelfogásban. A hatvanas évek egyik
legfontosabb újdonsága a „fiatalság” emancipációja. Ahogy a papa moziját
felváltotta az „új hullám”, úgy váltotta fel a régi politikát egy fiatalosabb,
lendületesebb stílus. Nixon és Johnson a papák szürke hivatalnok-nemzedékéhez
tartozott, JFK és Jackie sugározta magából a fiatalságot és az életörömöt. A
stílusváltás hatalmas energiát szabadított fel: a forradalom mindig felfalja a
gyermekeit, a 60-as évek stílusforradalma életerőt adott. Fél évszázad múltán
is látszik a fénye.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 7 átlag: 7 |
 |
|
