KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/augusztus
• Fáber András: Alkony neonfényben Davis Cone hiperrealista mozifestményei
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Világunk, Elvis képmása alatt Cannes

• Bikácsy Gergely: Sólymok és csigák Hingsmith filmen
• N. N.: Patricia Hingsmith regényei filmen
• Hirsch Tibor: A 007-es történetei Détente-barométer a moziban
• Bikácsy Gergely: A bennszülöttek Hat bagatell
• Székely Gabriella: Gyerekbetegségek gyógyíthatatlan szövődményei Beszélgetés Kardos Ferenccel
• Mészáros Márta: Ázsiai udvarok Útinapló
• Lukács György: Két Lukács György-levél Guido Aristarcóhoz
TELEVÍZÓ
• György Péter: Az ideiglenes parlament A Napzártáról
LÁTTUK MÉG
• Fábián László: A rátóti legényanya
• Báron György: A hal neve: Wanda
• Kovács András Bálint: A hekus
• Szemadám György: Tanmesék a szexről
• Fáber András: A légy
• Koltai Ágnes: Disznó szerencse
• Tamás Amaryllis: Moonwalker
KÖNYV
• Kelecsényi László: Luís Buñuel: Utolsó leheletem
KRÓNIKA
• N. N.: Szőts István szeminárium Esztergomban
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Filmsorozatok
• N. N.: Reklám...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Nincs alku

Békés Pál

 

De nincs ám. Ha egyszer Danny Roman, a chicagói rendőrség túszügyi szakértője túszokat ejt, akkor ott nincs kecmec, azok a túszok olyan hozzáértéssel vannak ejtve, hogy minden szakember megnyalhatja a tíz ujját. Mint például Chris Sabian, akit e különleges esetben közvetítőnek hívnak, mivel Danny Roman csak egy hozzá méltóan tapasztalt öreg rókával hajlandó tárgyalni. A helyzet bonyolult. (Rendőrségi belberkekben mindig az.) Eltart egy darabig, míg a néző kiigazodik a felálláson, ki a jó- és ki a rosszfiú, és miért kell ennek a derék zsarunak túszt ejtenie ahhoz, hogy valaki meghallgassa a mondókáját. Mert hát erről van szó. Olyan nagyon szeretné elmondani, ami a bögyében van, hogy szeretne súlyt adni szavainak. Ugyanis gyilkossággal és sikkasztással vádolják, ami persze képtelenség. Hiszen rendezőileg rá van írva arra a talpig becsületes képére, hogy gaz ármány áldozata. Látja ezt nyomban Chris Sabian is, hát nem vak! De azért teszi a kötelességét, közvetít fáradhatatlanul, cikázik, mint Clinton Arafat és Netanjahu közt. Az egyik kezével jattol, a másikkal lő, és hamarosan rájön, hogy a szálakat – akármilyen hihetetlen is – a háttérből mozgatják.

A magyar néző számára természetesen nem újszerű, hogy különböző rendű-rangú rendőrök adatok elhallgatásával, megsemmisítésével és egyéb hasonló módszerekkel hágnak kollégáik, beosztottjaik, főnökeik nyakára, egészében véve kifejezetten ismerős, már-már otthonos ez a végeérhetetlen rendőrbalett, melyben a kívülálló nem ismeri ki magát, s idővel feladja, hogy átlássa, ki, kivel, miért rivalizál, s úgy érzi, a civilekre itt csupán azért van szükség, hogy legyen közönsége is a rendőrbalettnek. Mindez tehát nem újdonság. Ami szokatlan, az a módszer. A túszejtés. Érdemes odafigyelnünk. Az amerikaiak mindig előttünk jártak az ilyesmiben. Mi azonban szorosan ott vagyunk a nyomukban, s a távolság egyre csökken.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/12 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3899