KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/augusztus
• Fáber András: Alkony neonfényben Davis Cone hiperrealista mozifestményei
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Világunk, Elvis képmása alatt Cannes

• Bikácsy Gergely: Sólymok és csigák Hingsmith filmen
• N. N.: Patricia Hingsmith regényei filmen
• Hirsch Tibor: A 007-es történetei Détente-barométer a moziban
• Bikácsy Gergely: A bennszülöttek Hat bagatell
• Székely Gabriella: Gyerekbetegségek gyógyíthatatlan szövődményei Beszélgetés Kardos Ferenccel
• Mészáros Márta: Ázsiai udvarok Útinapló
• Lukács György: Két Lukács György-levél Guido Aristarcóhoz
TELEVÍZÓ
• György Péter: Az ideiglenes parlament A Napzártáról
LÁTTUK MÉG
• Fábián László: A rátóti legényanya
• Báron György: A hal neve: Wanda
• Kovács András Bálint: A hekus
• Szemadám György: Tanmesék a szexről
• Fáber András: A légy
• Koltai Ágnes: Disznó szerencse
• Tamás Amaryllis: Moonwalker
KÖNYV
• Kelecsényi László: Luís Buñuel: Utolsó leheletem
KRÓNIKA
• N. N.: Szőts István szeminárium Esztergomban
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Filmsorozatok
• N. N.: Reklám...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Vigyázz! Kígyó!

Deli Bálint Attila

Egy üzbég község napfényes – és provinciális – derűjét gyilkosságsorozat borítja árnyékba. E „képes” beszéd a „filmnyelv” tükre is: a napfényes panorámák sötét belsőkben fényképezett premier plánokkal alkotnak végletet. S e vonás a „jellemekre” is igaz: az „alvilág” és a „hatóság” fekete-fehér ellentétét aligha enyhítheti a színestechnika (ami; mellesleg, a film erénye). A fizikai világ színskálája – tájak, tárgyak, arcok – nem képes önmagában áttörni a pszichikai színtelenséget. E végletek között alig van átmenet, itt lelhetjük föl – egyetlen jelenetben – az egyetlen megfelelően alkalmazott filmes feszültségkeltő eszközt: a túl közeli beállítás (szuperplán) valóban szorongást kelt, különösen, ha éjszakai „sötétben” osonó embereket fotózunk, akik előtt nádsövény képez eleven rácsot. Véletlen vagy tudatos hatáseszköz ez a rendező kezében – enyhítsünk: mindegy.

A gyilkosságok kollektív szomorúságba döntik a helység patriarchális viszonyok közt élő lakosságát, nemkülönben az üzbég „seriffet” és családját, akikhez városi – civil ruhás! – nyomozó is társul, lévén az ügy „bonyolult”. Innen a történet – hiába a ponyvakrimi megannyi penészes kelléke – romos erőd, titkos folyosók, kígyóbűvölés, ártatlan szerelem – teljességgel „unalmas, érdektelen, lassú”. A szerzők ugyanis alapvető szerkezeti hibát vétenek: ha a Ki a gyilkos? a krimi rejtvénye, semmiképp sem tehetjük érdekfeszítővé (ráadásul 130 perces!) történetünket azzal, hogy már a címben leleplezzük „arcvonásait”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/04 51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7137