KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/szeptember
• Kovács István: Lengyel legendák Wajda és a Mennyegző
• Jancsó Miklós: A mi Hamu és gyémántunk
• Bikácsy Gergely: Titkos utazások a kékruhás nővel Michel Deville portréjához
• Klaniczay Gábor: Hol lakik a gonosz? Ördögök
• Kovács András Bálint: A „szoft-horror” Populáris mítosz Magyarországon
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Feloldozás nélkül Pesaro

• Jeles András: Büntető – század Jegyzetlapok
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Tréfák Mladá Boleslav
TELEVÍZÓ
• Baló György: Operett-tévé A híradó sztárjai
• György Péter: A korszak tükre
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Hajlakk
• Tamás Amaryllis: Rembetiko
• Zalán Vince: Dagály
• Fáber András: Robotzsaru
• Schubert Gusztáv: Bécs, 1938
• Székely Gabriella: Nem látni és megszeretni
• Kovács András Bálint: Halálos fegyver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Höllering

Beszélgetés Szekfü Andrással

Höllering a Hortobágyon

Kelecsényi László

 „Magyarország felfedezése” a 30-as évek magyar filmművészetéből kimaradt. Egy osztrák rendező mutatott rá példát.

 

Ki az a magyar filmrendező, aki pályája kezdetén Bertolt Brecht munkatársa volt? Ki az a magyar filmrendező, aki Móricz Zsigmondtól rendelt filmnovellát és forgatókönyvet? Kiről nyilatkozott egyforma megbecsüléssel Szőts István és Jancsó Miklós, Passuth László és Szabó Zoltán, Márai Sándor és Graham Greene? Ilyen magyar filmrendező nincsen. De van egy osztrák-magyar filmrendező, akire mindez ráillik: Georg Michael Höllering (1897, Ausztria-Magyarország – 1980, Anglia)

 

*

 

Nemrég jelent meg felújított és extrákkal bővített kiadásban Georg Höllering Hortobágy című 1936-os, kevesek által ismert filmje. Te írtál egy monográfiát ennek a filmnek a rendezőjéről. Mi vezetett hozzá, miért vállalkoztál erre a meglehetősen nagy munkára?

Ez a „törököt fogtam, nem ereszt” esete. Még 1976-ban szerettem volna csinálni egy Höllering-interjút, de nem jött össze. Jól tudtam, hogy kicsoda, mert a hatvanas években az Egyetemi Színpadon vetítettük a Hortobágyot. Azt is tudtam, hogy ez fontos mű a magyar filmtörténetben, ha máshonnét nem, onnan, hogy Szőts István írt róla a Röpiratában. Sőt, amikor Szőts-csel interjút készítettem, magától említette, hogy ez számára milyen lényeges. Ugyanígy Jancsó Miklós is, 1968-ban. Ám a mű nem került bele a filmes köztudatba, néha-néha egy filmesztétika előadáson vetítették a filmarchívumi kópiát. Végül egy véletlen sodort bele a munkába. Három éve egy barátom ösztöndíjjal kutatott a Brit Filmintézetben, s őt kértem meg, nézzen utána, egyáltalán létezik-e ott valamiféle Höllering-hagyaték? Meglepetésemre kiderült, hogy él még az özvegye (harmadik felesége) és él a (második házasságából származó) fia is. Megkerestem őket, és a fiát később meghívtam a Hortobágyra. Ezzel elindult a lavina. A vége az lett, hogy eljutottam a Petőfi Irodalmi Múzeumban, valamint a még az örökösöknél lévő Móricz-hagyatékhoz. Kiderült, hogy egy roppant érdekes anyag van, melyet még csak egyes részeiben tártak fel.

Mi adta a végső lökést, hogy megírd ezt a könyvet, mely idén megjelenik a Gondolat Kiadónál?

Fogy az idő, kopik az egészségünk. Az ember nem él örökké, és ha úgy érzi, feladata van még a földön, akkor neki kell fogni. Saját költségen Londonban, különböző ösztöndíjakkal pedig Berlinben és Bécsben kutattam; meg természetesen a magyar archívumokban, hagyatékokban. Nemcsak Höllering fiát, hanem a film szereplőinek néhány leszármazottját is sikerült föllelni, akik ma is Debrecen környékén élnek.

Provokatív kérdés: miért éppen Höllering, miért nem például olyasvalaki, aki a hazai filmtörténetben is nagyobb szerepet játszott, például Herskó János?

Nem tudok svédül. Herskóról enélkül nem lehetne írni. Találkoztam vele még 1978-ban, Svédországban, amikor az még nem volt teljesen veszélytelen. Akkor fejeztem be vele azt az életút-interjút, amit még itthon kezdtünk el pár hónappal az emigrációja előtt. Aki vele foglalkozna, annak a svéd nyelvet, kultúrát is kell ismernie.

Hogyan került Höllering Magyarországra? Milyen magyar kapcsolatai voltak?

Ő még a Monarchiában született 1897-ben, de voltak magyar kapcsolatai. Nem tudni, hogy járt-e Magyarországon a forgatás előtt. Találkozott viszont Schäffer László operatőrrel, aki Németországban szerzett magának hírnevet, többek közt a Berlin, egy nagyváros szimfóniája (Walter Ruttmann, 1927) egyik fotográfusa volt. Hölleringet ő győzte meg, hogy ne távoli helyszíneken (Szumátrán) keressen egzotikumot – itt van ez a magyar vidék, egy puszta, ahol az emberek még ősi életformában élnek a Hortobágyon. Ugyanúgy lehet filmezni őket, mint ahogy Flaherty készítette a Nanook, az eszkimót.

A harmincas évek közepén hogyan forgattak a Hortobágyon?

Valószínűleg Németországból hozták magukkal a technikai felszerelést. Némán forgattak, egyidejű hangfelvétel nem készült. Egyetlen ún. standfotó maradt fenn, amelyen láthatóak a stáb tagjai. Nem voltak lámpáik, természetes fény mellett és nagy fényvisszaverő felületű lemezekkel „világosítottak”. Még a belsőben forgatott képsorokat is így vették fel. A néma felvételt a Hunniában hangosították, Lohr Ferenc, a kiváló hangmérnök közreműködésével.

Hogyan került a produkcióba Móricz Zsigmond, az akkor már nagyhírű, az egyik legnagyobb élő magyar író?

Höllering tájékozódott afelől, hogy Móricz az a magyar író, aki legjobban ismeri a magyar vidéket és a magyar parasztság életét. Lehet, hogy az asszisztense, Bujanovics Gyula súgott neki – nem tudjuk pontosan.

Harmonikus volt az író és rendező munkakapcsolata?

Az ő kettősük egy gyűlölet-tisztelet-szeretet történet, nagy kilengésekkel. Móricz ugyanis eléggé hangulatember volt. A naplójában szinte pillanatfelvételekben rögzítette az érzelmi hullámzásait. Számomra lélektani tanulmánnyal ért fel, hogy ő mennyire pontosan rögzített mindent, hogy aztán nem sokkal később árnyalja, pontosítsa a véleményét. A Móricz-napló eme részei még ki sincsenek adva, még folyamatosan jönnek az egyes részletek, újabb kötetek.

Az írónak két részletben vetítették le az addig fölvett anyagot. Az első még nem volt ínyére, a második már megtetszett neki. Akkor mondta magában, hogy ez egy hozzám méltó feladat – mármint, hogy egy lehetséges történetet kreáljon a dokumentum-felvételekhez. Megírta a Komor ló című elbeszélést. Höllering el volt ragadtatva a szövegtől – tegyük hozzá: ő nem tudott magyarul, tehát valakinek a fordításában olvasta. Ezután Móricz írt egy forgatókönyvet is (ez eddig nem volt közismert) – még a némafilm közelségében, szinte teljesen úgy, mintha nem létezne már a hangosfilm. Höllering ezt megköszönte, és utána teljesen átírta. Ezen Móricz nagyon kiakadt. Egyik naplóbejegyzésében epésen ezt írta: kiderült, hogy Höllering is író. (A DVD-kiadáson ez a kifakadása is rajta van, Bálint András remek tolmácsolásában.)

Ha az író és a rendező együttműködése végül harmonikussá vált, ugyanezt nem lehet elmondani a rendező és hazai forgalmazás, valamint a filmcenzúra kapcsolatáról.

Móricz valóban megbékélt a helyzettel, nem tudta kikényszeríteni, hogy Höllering mást csináljon, mint amit akart. Végül megtanulta tisztelni a művészi szándékait; el is látogatott egy forgatásra, és írt róla egy riportot. A művei alapján az életében forgatott filmek közül ezt szerette a legjobban.

Egy véletlennek köszönhető, hogy a Hortobágy cenzúrairatai fennmaradtak az Országos Levéltárban. Ez egy 140 oldalas anyag, amelyből kiderül, hogyan gázoltak bele egy műalkotásba. Mibe kötöttek bele? Az állatok (gólyák, lovak) párosodásába, a nyílt színi csikóellésbe, valamint egy elhullott ló eltemetésébe. Ezeket kivágatták. Passuth László szerint az utóbbi képsorok azért estek áldozatul a cenzúra ollójának, mert attól tartottak, hogy egy állat-temetés parodizálja az emberi temetések egyházi szentségét. A bemutatásra szánt film több mint 10 % százaléka esett így ki.

Azért van mégis birtokunkban a teljes film, mert a cenzúrahivatal nem tiltotta meg a külföldi eladást. Ott őrződött meg a teljes kópia, és Höllering ajándékozott egy példányt a magyar filmarchívumnak, amikor a hatvanas évek végén itt járt.

Ez a jószerivel csak elbeszélésekből ismert játékfilm milyen hatást fejthetett ki a magyar rendezők ifjabb nemzedékének soraiban?

Azt hinnénk, hihetnénk, hogy például Kovács András méntelepen játszódó regényadaptációjára, A ménesgazdára hatott. Vagy például a Körhinta egyes képsoraiban felfedezhető a hatás. Nem tudom, Fábri Zoltán látta-e; amikor interjúztam vele, elmulasztottam megkérdezni tőle. Huszárik Elégiája is foganhatott ennek ismeretében. Inkább arról lehet beszélni, hogy a tematika mintegy búvópatakként terjedt.

El kell még mondani, hogy az 1937-es hazai bemutatón a filmet még a forgalmazó is megcsonkította. Kivágott belőle számára unalmasnak tetsző természeti képsorokat. Nagyjából 1600 méterre zsugorodott a kópia, ami kb. egy órányi vetítési időt jelent. (Az eredeti 82 perces.) Budapesten egy hétig játszották akkor, vidéken körbevitték, valamivel tovább szerepelt a műsoron.

Az előbbi kérdésem inkább arra vonatkozott, hogy a „bartóki modell” jelzővel illetett hatvanas évekbeli ifjak (Gaál, Kósa, Sára) munkáira, szemléletére hathatott-e Höllering filmje?

Sára Sándort megkérdeztem erről, amire azt válaszolta, hogy inkább külföldi operatőrök munkáira figyeltek, mikor főiskolára jártak. Viszont a Hortobágynak van egy fotóalbuma, melyben a forgatás idején készült fényképek sorakoznak. Láttam ezt az anyagot, amelyről nem tudtuk, ki fényképezte. Kutatásaim során kiderült, hogy ezt Haár Ferenc, a jeles szociofotós fotografálta. Egyik itteni képe bele is került az életművéről kiadott kis kötetébe. Tehát képileg, mintegy búvópatakként, nem is rejtőzött, látható volt ez a népi hagyomány, amire Höllering filmje támaszkodott.

Most, hogy elkészült a könyved kézirata, mit tartasz a legfontosabb újdonságának?

Ahogy haladtam előre a tények utáni nyomozásban, egyre inkább történészi, pontosabban mikrotörténészi módszereket kellett alkalmaznom. Interjúk kortársakkal, kutatás levéltárakban, régi napilapokban és folyóiratokban. Leszármazottakat megkeresni, náluk fényképeket, egyéb dokumentumokat találni. Azt hiszem, ilyen módszerrel még nem készült könyv magyar filmrendezőről. A saját korábbi könyvem Jancsóról sem így készült. Nagyon sok olyan levelet, fotót, kéziratot találtam, aminek eddig a létezéséről sem tudott senki.

Tartalmilag számomra a legérdekesebb felfedezés az volt, hogy 1934-ben már majdnem kész volt Höllering filmje, a Puszta 1934. Sikerült rekonstruálni, hogy ez egy németes „kultúrfilm” lett volna, némi ideológiai kicsengéssel. Azonban Höllering ezt elvetette, ezért kereste fel Móricz Zsigmondot. A Puszta 1934 részleteiből és az 1935-ben hozzáforgatott játékfilmes részekből állt össze azután 1936 februárjára a ma is ismert Hortobágy.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/07 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11777