KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/október
• Bikácsy Gergely: A szamár és a filozófus Az én XX. századom
• Schubert Gusztáv: A láthatatlan teniszlabda Jézus Krisztus horoszkópja
• Hegyi Gyula: Másfél tucat még benne van Iskolakerülők
• Réz Pál: Százszorszentek Beszélgetés Szentkuthy Miklóssal
• Miklós Pál: Tücsökkalitka Az utolsó császár
• Báron György: A technokrata rendező Brian de Palma portréjához
• N. N.: Brian de Palma filmjei
• N. N.: Joris Ivens
• Zalán Vince: A repülő hollandus
• N. N.: Joris Ivens filmjei
A FILMVILÁG MOZIJA
• Koltai Ágnes: Tariménes második utazása Szerencsefia
VIDEÓ
• Sneé Péter: A provokáció is kommunikációs forma Beszélgetés Péterffy Andrással
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Kis apokalipszisek Moszkva
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: Huhogók
• Hegyi Gyula: Angyalszív
• Kovács András Bálint: Elfelejtett dallam, fuvolára
• Ardai Zoltán: Roger nyúl a pácban
• Szemadám György: Szellemirtók
• Koltai Ágnes: Vasmadarak II.
• Szemadám György: James Bond, a magányos ügynök

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Művészmozi

Misszionáriusok a piacon

Kenessei András

A társadalom eldönti, szüksége van-e Operaházra, hangversenyre, kiállításra, múzeumra, s vajon áldoz-e rá a magáéból és a köz pénzéből.

 

Van, akinek árt az art-mozi, van, akinek használ. S még csak fel sem háborodhatunk azon, ha sokan úgy érzik, hogy az ő érdekeiket sérti, ha szép, jó, télen fűtött, nyáron hűtött mozikat arra használnak, hogy néhány lökött, lila ízlésű széplélek ott lézengjen, néhányad-magával a nézőtéren és valami eszméletlen marhaságot bámuljon. Vetíteni éppen vetítik, de filmnek nem nagyon lehetne nevezni, hiszen se eleje, se vége, se sztorija, se szereplője, még egy rendes bunyó sincs benne, mesélhető története pedig végképp semmilyen.

Egyszer láttam egy ilyet, de fél óránál tovább nem bírtam. – válaszolja készségesen kérdésemre a Bástya moziban megkérdezett fiatalember. – Valamelyik haver biztatott, hogy nézzem meg, mert ilyen jó, olyan jó, ma sem tudom, hogy komolyan gondolta, vagy csak cukkolt. Hát én nem bántam a veszett pénzt. Otthagytam. Még csak színes sem volt.

 

 

Okosoknak való?

 

A készséges fiatalember nem emlékszik a nem-látott film címére, amit nem a Bástyában nem ült végig. Az ismerős pénztároshölgy abból a boltból, amelynek törzsvásárlója vagyok, meg tudja mondani a film címét (A vihar kapujában), s még azt is hogy japán nemzetiségű; Kuroszava neve azonban már a passzív filmes szókincsében sem fordul elő, de a kommerszfilm-rendezők sem járnak nála jobban. Talán egy-két színész. Kuroszava moziját nemrég látta a tévében, neki sem tetszett, hogy fekete-fehér: Nem azért vettünk színes tévét, hogy ilyen ósdi filmeket adjanak, de azért végignézte. Még hetekkel később is, ahogy felidézi, kicsit ingerült: Végülis kivel mi történt és hogyan? Szerintem csak a halott mondhatott igazat, mert neki már mindegy volt, ő már őszinte is lehetett. De mi a fenének így összekutyulni mindent? Elutasítja, bizonykodik, ám közben maga sem veszi észre, hogy máris belesétált a művészfilmek élvezetének poklához vezető út első és második csapdájába: mert minden ellenkezése ellenére a film végülis elindított benne egy etikai szintű mérlegelést az emberi élethelyzetek kényszerpályájának értékeléséről, az emberi igazság és az objektív valóság ellentmondásairól; és egy látens felismerést, miszerint Akutagava – Kuroszava története rárímel árral az összekuszálódott világra, amelyben a saját életét éli.

Nem kevésbé összekuszálódott az a gazdasági-politikai – kulturális helyzet, amelyben, 1990 végén, megalakult az Art Mozi Egyesület, melynek elnöke Schiffer Pál. Véleménye szerint a címben is feltett kérdésre (kell-e, vagy sem, hasznos-e, vagy sem a művészmozi-hálózat), a társadalomnak kell válaszolnia. Döntse el a felnőtt közösség.

Ez szép gondolat, ellenkezem, de a felnőtt, szavazati jogú választópolgároknak csak egy töredéke támogatja jegyvásárlásával a művészmozikat, a művészfilmeket. ( A rendező is úgy véli, hogy országosan mintegy 150 ezer ember a művészfilmek lehetséges nézőinek a száma.)

Ez igaz, de az is, hogy a művészfilmek valós nézőszáma a fenti adat harmada-negyede. Legjobb tudomásom szerint az ötvenes-hatvanas évek fordulóján 140 millió mozijegyet vettek nálunk egy évben, ami azt jelenti, hogy minden magyar állampolgár átlag tizennégyszer ment el egy évben moziba, köztük szerény személyem, mert legalább kétszer-háromszor megnéztem a Micsoda éjszakát Latabárral és Tolnayval, ötször a Rég nem látott ismerősöket a feledhetetlen Rajkinnal (Kabos szinkronizálta!); a Kopogd le a fán-t Danny Kaye-jel, az Előzést Trintignant-nal és Gassmannal és a III. Richard-ot, Olivier elővezetésében, Wajdától A csatornát, aztán az Oké, Nérót, a Római vakációt s még annyi más feledhető és feledhetetlen filmet, melyek ki tudja hányszor váltak életem részévé.

Schiffer Pál: Most az a feladatunk, hogy eldöntsük: szükségünk van-e az embereknek, akár csak egy kis csoportjuknak is arra, hogy művészetet lássanak a vásznon, mégpedig azonos időben, összezárva egy helyiségben másokkal, s utána esetleg megbeszéljék, megvitassák a többiekkel. De hát a társadalom ugyanígy eldönti, hogy szüksége van-e Operaházra, színházra, hangversenyre, kiállításra, múzeumra, vajon áldoz-e rá a magáéból és a köz pénzéből.

 

 

Az önkormányzat felelőssége

 

Az köztudott, hogy az Opera, a színház, a múzeum kap állami vagy fővárosi támogatást, de vajon van-e esélye a művészmozi-hálózatnak a támogatásra? Schiffer szerint még a művészmoziknak is bizonyos fokig piaci viszonyok közt kellene működniük. Ezen ő természetesen nem azt érti, hogy egy kis, kizárólag művészfilmeket fél- vagy negyedházak előtt vetítő, magánbérletben működő mozi versenyezzen a bevételt illetően a hatszáz személyes, állandóan dugig telt, akció- és szexfilmeket vetítő mozival, hanem azt, hogy a művészmozik mérettessenek meg egymással egyfajta feltételrendszerben.

Amelyik művészmozi – vagy művészmozis – rosszul dolgozik, menjen tönkre – mondja –, de mindenképpen kapjanak a művészmozik támogatást. Ennek a támogatásnak legalább két, de inkább több formája is elképzelhető. A helyi vagy fővárosi önkormányzat például úgy támogathatná, hogy csökkenti vagy elengedi a bérleti díjat. Mert az, véleményem szerint, tarthatatlan, hogy az IKV lenyeli a havi többtíz-, vagy többszázezerforintos bérleti díjat és nem ad érte semmit. Ennyi pénzt a művészmozik csak akkor tudnának kifizetni, ha napi több előadásban lenne telt házuk. Mi az Egyesületben úgy gondoltuk, hogy ha az adott mozi kizárólag művészfilmeket vetítene, akkor egészen, ha mellette közönségfilmeket is, akkor részben el lehetne engedni a bérleti díjukat.

Vajon megéri-e az önkormányzatnak, hogy művészmozit támogasson a kerületben, amikor esetleg ugyanazon a helyen egy másmilyen vizuális kultúrahordozó is működhetne, ráadásul ezer százalékos haszonkulcssal és hosszútávon is biztos bevétellel: mondjuk egy peep-show bár. Mert fennáll a lehetősége, hogy az önkormányzati választmány demokratikusan megszavazza a kerületének. De térjünk vissza a művészmozik támogatási lehetőségeihez.

– Lehet úgy is támogatni, hogy a kulturális kormányzattól, vagy a Nemzeti Mozgókép Alaptól kaphatnak a művészmozik bevétel-arányos támogatást. Ez végülis veszteségtérítés, de egyben ösztönzés is a hatásos propagandára, közönség-csalogatásra. A harmadik támogatási forma nem a mozihoz menne, hanem a filmhez: a forgalmazó kapná a bemutatóhoz. Sikerfilmnek akár 1–2 millió forintos propagandaköltsége is lehet, művészfilmé a tizede: ennyi pénzből a lehetséges közönséggel azt kellene tudatni, hogy az adott filmet hol, mikor, meddig láthatja. Sajnos a szűkös anyagi helyzet nem teszi lehetővé, hogy kitartsanak, amíg a film híre eljut oda, ahonnan a néhány tízezres közönség verbuválódhatna, s egy-két heti, üres házas vetítés után kénytelen-kelletlen leveszik a műsorról. Szerencsére ellenpéldák is vannak. Ilyen a körúti Művész mozi, amelyben immár több mint negyvenedik hete megy a Monory M. András filmje, a Meteo.

 

 

Ideálunk a Ciné Beaubourg

 

Az említett körúti mozi vezetője, Szabó Márton, maga is fiatal, lelkes és vigyázó szemét Párizsra veti. Mint mondja, az ő mozi-ideálja a Ciné Beaubourg, a Pompidou Központban, az a fajta 6–8 termes mozi, amelyhez hasonló azért Nyugat-Európa sok városában található már, s mindenekelőtt avantgard és underground programmal csalogatja a fiatalokból álló törzsközönséget. Ilyen jellegű film a Meteo is, amely beszélgetésünk idején, 1990. december első hetében már a 42. heti vetítést is megérte, igaz, már csak napi egy előadásban, a Huszárik Teremben. A 337 személyes Chaplin Terem azonban már komoly közönségsikerek helyszíne volt: A Krisztus utolsó megkísértése, A fal, a Tangók itt ment, s most John Waters (egyszerre) három filmje cseng le.

Ha nem volna támogatás, akkor be kellene zárni ezt a mozit, a bérköltségek, a terembér mindent elvinne. Azt nem merném mondani, hogy törzsközönségünk van, bár a nézők többsége harminc alatti, s az is igaz, hogy akik a Meteóra jönnek be, azok egyfajta életstílust, mentalitást, képi- és zenei világot keresnek és találnak a filmben.

A Művész mozinak, amely Budapesten az első és eddig az egyetlen három termes filmszínház, bizonyára azért nincs törzsközönsége, mert a viszonylagos rentabilitás érdekében közönségfilmet is műsoron tart.

A támogatás lehet kedvezmény, – folytatja gondolatmenetét Schiffer Pál – de direkt támogatás is. Úgy volna jó, ha a magánvállalkozásban mozit üzemeltető természetes vagy jogi személy is kaphatna műsorpolitikai támogatást, nemcsak az állami üzemeltető. Ilyen szempontból az Európa (korábban Honvéd), vagy a Vörösmarty mozi magánbérlője kifejezetten hátrányos helyzetben van a többi mozissal szemben. Ezért kénytelen közönségfilmet is vetíteni.

 

 

Másfélmilliós terembér

 

A Vörösmarty mozi az Üllői út elején szinte még a Belvároshoz tartozik, főként azóta, hogy szemben, a Kecskeméti utca torkolatában felépült a Korona szálló. A nemrég felújított filmszínház még most is csillog-villog az átlagos fővárosi mozikhoz képest, mindenesetre jó állapotban van. Vezetője, Hegedűs László az Akadémia moziban kezdte mozis pályafutását, majd a Vörösmarty moziban folytatta, mielőtt az Art-Fórum Kulturális Egyesület egyik alapítójaként és elnökeként bérbe vette volna, s így lett a mozi vezetője. A tíz alapítónak nem volt anyagi ereje, de az eddigi bevételekből még mindig rendezni tudták a körülbelül egyhónapos időbeli rátartással befutó számlákat. Az árak azonban félelmetesek: csak a terembér havi’ 125 ezer forint, ami évente majdnem másfélmillió. A tréfás csak az, hogy nem vehetnek igénybe állami (értsd: minisztériumi) támogatást, mert azt csak állami mozis kaphatja; ennek összege egymillió lenne, sok gondtól szabadítaná meg őket. Nos, ennyit a már a Grósz-kormány óta folyamatosan hangoztatott esélyegyenlőségről és vállalkozás-támogatásról. Hegedűs pontosan tudja, hogy mozisként sohasem lesz belőle milliomos, ha megkapná is a támogatást, akkor sem adná olcsóbban a művészfilmekhez a jegyeket, mint a közönségfilmeket játszó mozisok.

– Nekem az a tapasztalatom – mondja –, hogy az egyetemistáknak is van annyi pénzük, amennyiből ki tudják fizetni azt a heti egy-két mozijegyet, ha művészfilmet akarnak megnézni. De végülis ezt a jól fűtött-hűtött, kényelmes helyet is meg kell fizetni, ahová bejönnek.

Annyit azért meg kell jegyeznem, hogy szerény szakvéleményem szerint csak a sikerfilmek millió forintokat felemésztő (és nyilván a reklámköltséget fölösen behozó) propagandája van kitalálva. Ámbár erről is vitázhatnánk... A művészfilmeké egyáltalán nincs. Ha csak egyszer, egyvalakinek a félévi fizetése attól függene, hogy behozza-e a művészfilm a propagandaköltség eltékozolt tíz- és százezreit, mindjárt lenne jól kigondolt reklámhadjárat és fizetett hirdetés, például kizárólag azokban a napi- és hetilapokban, amelyekről biztosan lehet tudni, hogy nagyrészt azok olvassák, akik egyúttal a művészfilmek behatárolható törzsközönségét is alkotják.

Többször próbálkoztam már azzal, és állíthatom, hogy eredményesen – mondja Hegedűs –, hogy címlista alapján személyre szólóan küldtem ki meghívót, értesítést, mert biztos vagyok benne, hogy a célzott propaganda többet ér az általánosnál. Egy amerikai felmérésben olvastam, hogy a művészfilmek ottani közönsége háromnegyed-négyötöd részben személyes megkeresés alapján jutott el a filmhez.

 

 

Sztálin mozija

 

A Műcsarnok Art Kino tévéből, rádióból ostromló propagandájának eredményeként amikor 1990 novemberében meghirdette a Sztálin mozija című, négy, egymás utáni napon vetített programját, kishíján tömegbotrány lett abból az egyébként lelkesítő helyzetből, hogy körülbelül ötször annyian szerettek volna bejutni a százszemélyes terembe, mint ahányan végül – 150-en – bezsúfolódtunk. Szigeti Péter, a Műcsarnok főmunkatársa, az Art Kino vezetője mentette meg a helyzetet akként, hogy azonnal további vetítéseket szervezett a következő napokra és más időpontokra. A műcsarnoki mozi különleges helyzetben van, ezt Schiffer Pál is említette, Szigeti azonban nyomatékosan hangsúlyozza. A Műcsarnokban nem kell mindig filmet vetíteni, eltelhet egy-két hét vetítés nélkül is, ugyanis a Kamaraterem nem par excellence mozi; klubestek, előadóestek helyszíne is. Különleges a helyzete azért is, mert nem kell mindig művészfilmet műsorra tűznie. Sőt, a legsikeresebb vállalkozásai éppen a régebbi híradó- és dokumentumfilmek válogatásai voltak. Mint például a Sztálin mozija. Nincs tehát sem játék- sem pedig bevételi kényszere, a Műcsarnok vezetése nem szól bele a dolgába, nem kötelezi a kiállításokhoz kapcsolódó filmek vetítésére ( de nyilván nem is tiltakozik ellene, ha így alakítja a programot), egyelőre még kap támogatást a minisztériumtól, a különböző szponzoroktól, de ha évad végén bezár a Műcsarnok, mert felújítják az épületet nem lesz mozi sem. Csak utána, egy 100 személyes studióvetítő. Addig el kellene intézni néhány adminisztratív feladatot, mint amilyen a Magyar Filmintézettel kötendő írásbeli szerződés, amelyben az MFI vállalná, hogy segíti a Műcsarnok Art Kino tevékenységét archív programokkal.

 

 

Fennmarad-e a kultúra kis szigete?

 

Nos, hasznos-e vagy árt az Art-mozi hálózat? Szükség van-e művészmozikra a fővárosban és vidéken? Schiffer Pál szerint elsősorban vidéken kellene támogatni, s ott is a magánkezdeményezést. Mert nem arról van szó, hogy napi 1–2, vagy heti 5–6 előadásban láthat művészfilmet a vidéki város közönsége, hanem arról, hogy fennmarad-e a kultúra kis szigete, hogy nem mosódik-e ki az agyakból végérvényesen Jancsó, Fellini, Bergman, Menzel, Tarkovszkij neve és művészete. A British Councilnak megérte, hogy 1500 fontért ideadja Terence Davies nagyszerű Távoli hangok, csendélet című filmjét, s még a feliratozás költségeit is állja (egyébként 4–8 ezer font egy hasonló film ára). S talán nem az a fontos, hogy most hányan nézik meg (az országos bemutató hetében egyetlen mozi, a Tinódi tűzte műsorra, napi egy előadásban, aminek az is az oka, hogy csak egy kópiát vett a forgalmazó – a Magyar Filmklubok és Filmbarátok Szövetsége megbízásából éppen Schiffer Pál), hanem az a fontos, hogy ez a filmtörténeti érték bent van az országban, és mostantól kezdve bármikor újra megnézhető.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/02 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4040