KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/október
• Bikácsy Gergely: A szamár és a filozófus Az én XX. századom
• Schubert Gusztáv: A láthatatlan teniszlabda Jézus Krisztus horoszkópja
• Hegyi Gyula: Másfél tucat még benne van Iskolakerülők
• Réz Pál: Százszorszentek Beszélgetés Szentkuthy Miklóssal
• Miklós Pál: Tücsökkalitka Az utolsó császár
• Báron György: A technokrata rendező Brian de Palma portréjához
• N. N.: Brian de Palma filmjei
• N. N.: Joris Ivens
• Zalán Vince: A repülő hollandus
• N. N.: Joris Ivens filmjei
A FILMVILÁG MOZIJA
• Koltai Ágnes: Tariménes második utazása Szerencsefia
VIDEÓ
• Sneé Péter: A provokáció is kommunikációs forma Beszélgetés Péterffy Andrással
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Kis apokalipszisek Moszkva
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: Huhogók
• Hegyi Gyula: Angyalszív
• Kovács András Bálint: Elfelejtett dallam, fuvolára
• Ardai Zoltán: Roger nyúl a pácban
• Szemadám György: Szellemirtók
• Koltai Ágnes: Vasmadarak II.
• Szemadám György: James Bond, a magányos ügynök

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Moszkva '88 őszén

Raszkolnyikov baltája

Székely Gabriella

 

A szellem kiszabadult a bedugaszolt palackból, és szerencsére pillanatnyilag nincs az a hatalom, mely visszazárná őt több évtizedes szálláshelyére. Bosszantó dolgokat művel, megkísérti mindazokat, akik hajlandóságot éreznek magukban, hogy másképpen gondolkodjanak, mint illett fél évszázadon át ebben az országban. Elsősorban persze a pályakezdő fiatalok romlatlan lelkébe férkőzik, a lehetőségek végtelen szabadságát tárja fel előttük. Sokat tapasztalt, viharvert szellem lévén arra buzdítja az ifjakat, ne is az apák (nekik sajnos nem futotta sokra a hatvanas években), inkább az avantgárd nagyapák tapasztalatait hasznosítsák: pukkasszák a polgárt a Gorkij utcán, a Vörös téren, ingereljék a szakmai zsűrik, a filmátvételi bizottságok elnökeit, a megszámlálhatatlan művészeti-tudományos intézmény megszámlálhatatlan művészet-tudorát, a leningrádi tanárnőket, akik dühtől reszketve óvják a szocializmus vívmányait és az erkölcsöt az átépítő neofitáktól.

Az eredmény bámulatos. A huligánoknak titulált, a rendőrőrszobák rendszeres vendégszeretetét élvező rockzenészek uralják a mozivásznakat, egy halálraítélt világ melódiáját zengik a képek és a dalok, korrupt miniszterek karikatúrái ugrándoznak a szemünk előtt, kábítószeres fiatalemberek józan valóságértelmezésén álmélkodunk (lásd mannheimi beszámolónkat), nagyvárosi nyomornegyedek felvételein szörnyülködünk, az első, húszas évekbeli gulág túléltjeinek visszaemlékezéseit hallgatjuk. Nyina Andrejevának tulajdonképpen igaza van. Ez már valóban nem az az ország, amelyről ő tanít az iskolában.

 

 

A Csárdáskirálynő megbecstelenítése

 

A kiátkozott underground rockzenészek, a „szovjet” kultúrától idegen kozmopolita dalaikkal, amelyek persze évek óta az orosz nagyvárosok életéről, a fiatalok elviselhetetlenül kilátástalan, értelmetlen célokkal telitűzdelt életéről vallanak, Szergej Szolovjov jóvoltából léptek a rivaldafénybe. Borisz Grebenscsikov, Viktor Coj és a többiek, a Kino, az Akvárium, a Bravo és a Zeneszerzők Szövetsége elnevezésű újhullámos zenekarok zenészei, akik az Assza című film főszereplői, szövegírói, muzsikusai – igazi szupersztárok. Filmes jelenlétükkel a sokáig gyanús hangzású orosz szubkultúra idéződik a vászonra, segítségükkel megszületett a Moszfilmben az első szovjet posztmodern film (melyről egyébként a Filmvilág 88/6-os, bakui fesztivál-beszámolója szólt már). Szergej Szolovjov jól látja, hogy hatvanegynéhány év múltán ismét „minden egész eltörött”, de a rendező nem siránkozik a mozdulatlanná merevített világ értékrendjének cserepein. A dalok szellemiségétől inspirálva a hivatalos lét kiürült formáiból új filmes világot épít. A télies jaltai nyaralóhelyet, ahol szezonban a szovjet apparátus felső tízezre üdül, gengszterekkel, csalókkal, szakadt zenészekkel és szabadságos kiskatonákkal, KGB-ügynökökkel népesíti be. A melodramatikus krimitörténetet ironikus fölénnyel bonyolítja, szerelem és féltékenység, vér és arany folyik a vásznon. A Szovjetunióban Szilvia néven ismert Csárdáskirálynő nagyáriáját, mely évtizedek óta minden, tisztességes kultúrára szomjazó állampolgár szívét megdobogtatja, egy törpe bonviván és primadonna énekli a behavazott kerti színpadon. A liliputi Albert és Zója elbűvölően keringőzik. Szinte velünk is elfeledtetik, hogy mekkorára nőttek is valójában.

Szergej Szolovjovnak máris akadt lelkes követője, a fiatal kazah Rasid Nugmanov, aki című filmje főszereplőjének a népszerű Viktor Cojt, a Kino együttes vezetőjét választotta. Coj ezúttal nemcsak énekel, egy kábítószer-kereskedő bandával száll szembe. Nem erkölcsi okokból, állampolgári öntudattól hajtva üti-vágja őket, pusztán egy lányt, régi szerelmét szeretné megszabadítani a tű nyújtotta mámor rabságából. Nugmanov pozitív hőse tornacipőben, kis kendővel a nyakában, napszemüvegben, bőrdzsekiben, érszorítóval a karján érkezik a városba. Nincs pénze és szálláshelye. Ezért keresi fel régi barátnőjét, aki kórházi ápolónő és – mint hősünk tapasztalja – kábítószeres. Hamarosan azt is megtudja, hogy a kábítószer-kereskedő banda feje a kórházi főorvos, aki a lánnyal lopatja el az ampullákat. Az információk nem a leleplező „mai témájú” filmek fordulatai szerint kerülnek elénk. Pozitív hősünk, akiből hiányzik a komszomolista szervezőtitkárok lelkesültsége, az űzött vadak helyzetfelmérő éles szemével veszi tudomásul a részleteket. A helyi bandákkal és vezéreikkel egyébként is stílusparódiát játszik a rendező. A főorvost egy másik híres rocksztár, Pjotr Mamonov alakítja. Rajzfilm-figura, mint a többi, az ellenbanda maffiózói. Velük harcol a „babos kendős” főszereplő, úgy csattannak a horogütések, hogy szinte beleremeg a mozivászon. A lány az egyetlen személyiség, aki kívül marad ezen a stílusjátékon, a történet rajta kívül zajlik, körülötte bonyolódik, ő a menthetetlen halálraítélt magányába burkolódzik.

„Destruktív” film. A jó, a védtelen elbukik. A filmművészet eszközeivel ismét nem sikerült megoldani a kábítószerezés fontos és veszélyes társadalmi problémáját.

 

 

Sancho Panza korrupcióba keveredik, egy bérház meg összedől

 

A társadalmi bűnök kifogyhatatlan tárházában kutakodik a szintén elsőfilmes Vagif Musztafajev azerbajdzsán rendező is, a Gazember alkotója. A közép-ázsiai köztársaságok hírhedt korrupciós botrányai bejárták már a világsajtót. Musztafajev nem állt be a filmes hírközlőszervek sorába, hogy újabb adalékokkal szolgáljon a visszaélések leleplezéséhez. Az ő gazembere igazi félnótás balek (a remek grúz színész, Mamuka Kikalejsvili játssza, egyébként Sancho Panza híres megszemélyesítője), aki egy bakui bérház magányos lakója, és hülyesége miatt hagyta el a felesége. Egy szörpgyár laboratóriumában dolgozik, a szörpök minőségét ellenőrzi, egészen addig, amíg tudatlan jóhiszeműséggel ki nem mutatja, hogy vizezik a gyümölcsleveket. És ettől kezdve karrierje új fordulatot vesz. Egyre följebb kerül egy új vállalat ranglétráján, szép lassan kívül-belül hozzáidomul a feladathoz és szerepkörhöz.

A fiatal Musztafajev mulatságosan elkeserítő filmet rendezett. Felszabadultan lövöldözik, válogatás nélkül, az abszurd, a groteszk, a szatíra, a komédia fegyvereivel. Tudja, sajnos, hogy vaktában célozva is valahová betalál. Kéjjel teríti le a lakájtól kísért korrupt minisztereket, türelmesen előszobázó, idiótán vigyorgó, aranyfogú komszomoltitkárokat, a vastag bukszás népi ellenőröket. És közben saját gazemberének átalakulásában egyre keserűbben bizonygatja, hogy a tisztogatások, a példát statuáló nagy leleplezések igazából csak az össznépi lelkiismeret, a közérzet gyógyírjai. Nekünk egyre inkább nem Szaltikov-Scsedrinekre, hanem Don Quijotékra van szükségünk.

A filmes valóság elszomorító, a látvány pedig egyre mulatságosabb. Az alkotói irónia következetesen elkerüli az érzékelhető tragédiákat, nem enged időt és teret sem a megkönnyebbítő könnyeknek, sem a felszabadító nevetésnek. Bakuban börtönbe ültetik a minisztert – Leningrádban összedől egy bérház. Jurij Mamin, akit a különös, groteszk hangú Neptun-ünnep remek rendezőjének ismerhettünk, most Szökőkút címmel rendezett új filmet. Talán kevésbé eredeti, talán hosszabb, mint amennyit a benne foglaltatottak megkívánnak, talán csalódást okoz a sekélyebb IKV-humor, mellyel a házban uralkodó viszonyokat és visszásságokat feltárja. Maminnak mégis sikerült egy kétségbeejtő szimbólumot megelevenítenie.

Ebben a sokemeletes bérházban, ahol az egyik lakásban például fóliasátrakban termesztenek virágot, hogy a színésznő-mérnök házaspár megélhessen, ahol már régen nem működik a lift, ahol naponta újraeszkábálják a melegvíz-csöveket, ahol nem tanácsos megfogódzkodni a korlátban, mert ledől, és ahol rendszeresen tartanak a hibák kijavítását célzó lakógyűléseket, néhány elszánt lakó a chemotox alkoholtartalmából merítve testi és lelki erőt, saját vállával tartja a tetőszerkezet elkorhadt gerendáit. És mi történik, ha elfogy a rovarirtó szer is?

A düledező bérház vízióját egy másik, elsőfilmes leningrádi rendező különös stílbravúrban jeleníti meg. Oleg Tyepcov a századfordulós orosz dekadenciát, a szecesszió fülledt végnapjait varázsolja a vászonra.

 

 

A romlás virágai Szentpétervárott

 

A Művész úr címszereplője egy ünnepelt szentpétervári lakberendező szcenográfus, látványtervező szobrászgrafikus, aki egy elegáns ékszerüzlet kirakatának megtervezésére kapott feladatot. 1908-at írunk. A művész a halál szobrának karjára álmodja a remekmívű csatokkal, láncokkal, drágakövekkel díszített, kígyózó karékkölteményt. Művéhez a modellt is megtalálja: egy szentpétervári átjáróház hátsó udvari kis lakásában. A tüdőbeteg Anna, akit anyja árusít, csekélyke pénzért, sápadt arcával, virító lázrózsáival, hatalmasra tágult, karikás, fekete szemeivel valóban megihleti a művészt. A szenvedélyes halálvágy, a kifinomult elmúlás földöntúli titokzatossága testet ölt a szoborban.

Aztán elmúlik hat év, már 1914-et írunk. A művészt végrehajtók fenyegetik, morfiummámorban rejtőzködik, kihűlt szivarfüstszagú, pecsétes brokáttakarókkal védi magát a szépség iránt egyre kevésbé fogékony gyakorlati világ ellen. Legújabb megrendelőjének, egy gazdag üzletember ajánlatának azonban nem tud ellenállni, amikor megpillantja annak ifjú feleségét, a mondénra maszkírozott Annát. Elvállalja az újonnan vásárolt villa berendezését.

A rendező nem árulja el, vajon a Pygmalion-történetet éli meg hőse, vagy csupán a két szépség közti hasonlóság szédíti meg a művész urat. A fiatalasszony is titokzatosan viselkedik, illedelmesen kokettál az ifjú lakberendezővel, ám az esti kártyapartin fekete kesztyűje felett azt a bizonyos karéket viseli.

Bizsergető kétértelműség, démonikus erők izgalmas játéka keríti hatalmába hősünket. A teremtmény lázad-e az alkotó ellen, a szoborrá merevített halál végzi-e a dolgát, vagy csupán lázálomban misztikussá növesztett valóságos figurák, a féltékeny férj, a biztonságát őrizgető ifjúasszony szövetkezett ellene?

Oleg Tyepcov világvég-látványa lenyűgöző. Olyan formaérzékről tanúskodik, amely páratlan egy elsőfilmes rendező esetében. A végzetszerű halál óvatosan lopakodik képei közé. A kellemdús magamutogatásból észrevétlenül támad. Ez nem az elmúlás viharos, sorsfordító Agóniája, Oleg Tyepcov megtanulta, hogy a stílus maga az ember. Akár 1908-at, akár 1914-et, akár 1988-at írunk.

 

 

Csehov doktor a Tiltott zónában

 

A Művész úr forgatókönyvírója, Jurij Arabov a szerzője a Tartós napfogyatkozás forgatókönyvének is, mely a Sztrugackij fivérek műve alapján készült. A Milliárd évvel a világ vége előtt című elbeszélésből nem vették át a konkrét alaphelyzet elemeit, a helyszínt pedig Leningrádból valahová egy közép-ázsiai kisvároskába helyezték át. A rendező Alekszandr Szokurov, a vagy tíz évig polcon tárolt Az ember magányos hangja alkotója, itt is holdbéli tájat talált hőseinek. Kősivatagban, tikkasztó forróságban, egy bolondokháza szomszédságában él és dolgozik a fiatal gyerekorvos, akinek a foglalkozásáról csak a tárgyak, a vérnyomásmérő, a ruhakötélre csíptetett kardiogramok árulkodnak. Ő maga, ha hagyják, félmeztelenre vetkőzve lázasan veri ócska írógépét, a szülői erkölcs és a gyerekek egészségi állapota közti összefüggésről ír értekezést. A mihaszna ventillátor csak a meleget keveri, és szétszórja a kéziratlapokat. Az éjszaka sem ad enyhülést, csak verejtékes forgolódások ideje. Engedetlen óriáskígyó kúszik be az ablakon, menthetetlenül zörög a rozsdás dromedár hűtőgép. A külvilág amúgy éli a maga valóságos életét, esküvők és temetések zajlanak, folklóregyüttesek vetélkednek, a bolondok maguk elé meredve rázzák a fejüket, katonai alakulatok vonulnak fel és alá. A doktor úr tábori telefonja szüntelenül cseng, értelmetlen üzeneteket adnak át, sehonnan nem érkező táviratokat olvasnak be.

Barátai is akadnak, egy hadmérnök, aki váratlanul főbe lövi magát (a rendőrség különös iratok után kutat a feldúlt lakásban), és aki a halottasházban a látogató doktor kedvéért még egyszer, utoljára felül, és elsuttogja: „Ha az ember csak egy pillanatra is megpróbál kilépni a számára kijelölt körből, rosszul jár. Az őrök szörnyű haragját vonja magára.”

Egy másik ismerőse a krími tatárok leszármazottja, akit szülei kivégzése után egy Közép-Ázsiába száműzött, Volga-menti német család fogadott örökbe, és miután itt, ki tudja kicsodák, feldúlták a lakását, mostohaszüleihez költözik.

Egy régi, recsegő hangú lemezről Brezsnyev-beszéd foszlányai hallhatók, a szomszéd krokodilját Joszifnak becézik.

A doktort váratlanul egy dezertőr katona ejti túszul, aki az Afganisztánt járt hadsereg egyenruháját viseli, és akit a megmászhatatlan kősziklákon végül is agyonlőnek.

Küszöbén egyszer csak egy beteg kisfiút talál, akit vernek otthon a szülei. A doktor kigyógyítja, lábra állítja, majd az aggódó család visszaveszi jogos tulajdonát. És közben tikkaszt a meleg, átizzadt trikójában veri a doktor az írógépet.

Ebben a romjaiból is felismerhetővé, valóságossá stilizált világban neki már nem jutott semmilyen sztalker, aki elirányítaná a tiltott Zónában. Nem lépheti át a Szoba küszöbét, nem fejtheti meg a titkokat. Természeti jelenségként fogadja különös látogatóit, tudomásul veszi a váratlan halálokat és búcsúkat.

Egymilliárd évvel a világ vége előtt, tartós napfogyatkozás idején ilyen képet mutat a harminchét éves Alekszandr Szokurov, aki a legutóbbi Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon az Andrej Tarkovszkij emlékére alapított díjat nyerte el.

 

 

A halálraítéltek méltósága

 

A palackjából kiszabadult szellem a játékfilmeseket és elsősorban a pályakezdőket (a , a Gazember, a Művész úr első film, a Szökőkút a rendező második, a Tartós napfogyatkozás a harmadik munkája), a mindennapi valóság erőteljes stilizációjára, filozofikus elgondolására, látványteremtésre ösztökéli, a dokumentaristákat pedig egyre kíméletlenebb igazságkutatásra. Lebegő fantázia és oknyomozói tényfeltárás. Az ösvények szigorúan elváltak egymástól, nemigen akad átjárás közöttük. Az utak persze ugyanabban az erdőben vezetnek.

A szolovkiak hatalma, Marina Goldovszkaja dokumentumfilmje az első gulág túlélőivel ismerteti meg nézőit. A Szolovki-szigetek a Fehér-tengeren találhatók, valaha monostorukról voltak híresek, békés szerzetesek éltek benne, aztán a cári száműzöttek börtöne, majd 1923-ban itt nyílt meg az első munkatábor, börtön, ahol a fehérgárdista rabból csekistává avanzsált parancsnok, akit később, még a sztálini időkben, kegyetlenségeiért kivégeznek, így fogadta a frissen érkezett foglyokat: „Itt nem a szovjethatalom, itt a szolovkiak hatalma uralkodik!”

A kezdetben viszonylag „kedélyesnek” induló táborban, mint az egyik túlélő, a tudós, Dmitrij Lihacsov elmeséli, először nem lehetett pontosan tudni, a csekisták nevelik át a polgárháború foglyait, a fehérgárdista tiszteket, vagy fordítva. 1929 aztán fordulópontot jelentett. Egyetlen éjszaka alatt háromszáz foglyot lőttek agyon. A forradalom előtti évszázadok során összesen háromszáztizenhat rabot számlált a börtön, és az első száműzött Rettegett Iván uralkodása idején hajózott a Szolovki-szigetekre.

Szolovkinak saját filmstúdiója is volt, a dokumentumfilm bemutatja a GPU megrendelésére 1928-ban készült Szolovki című híradófelvételeket, amelyeken az éppen átnevelődő rabok boldogan kanalazzák a repetát, melyet volt úriasszonyok szolgálnak fel nekik, és a Pravda legújabb számát lapozgatják.

Az egyik fogolynak sikerült külföldre szöknie, és átélt élményeiről könyvet is írt. A szovjethatalom Makszim Gorkijt küldte a szigetekre, hogy saját tapasztalatai alapján cáfolja meg az ellenséges híradást. Lihacsov elmeséli, hogy Gorkij érkezése előtt áthúzták az ágyakat, fehér abrosszal terítettek az ebédlőben, és aznap nem kínoztak és nem végeztek ki senkit. Gorkij végigsétált a barakkokon, senkitől nem kérdezett semmit és hazautazott. Soha nem nyilatkozott Szolovki-beli tapasztalatairól.

Lihacsovon kívül Oleg Volkov író, Szamuil Epstein közgazdász, Alekszandr Prohorov mérnök és még néhányan emlékeznek a szolovkiak hatalmára, mely 1923–1939-ig tartott. Addigra ugyanis nem maradt munka a szigetlakók számára, a fákat már kivágták. Átszállították őket Szibériába. Akit munkaképtelennek minősítettek, belefojtották a Jeges-tengerbe.

A rémséges élmények különös embereket neveltek. A megkínzott túlélők fanatikus megbocsátással és bölcs bizakodással néznek a jövő elé. Lihacsov egy eléje tálalt friss fényképen felismerni véli egykori börtönparancsnokát. Görnyedt öregembert látunk a moszkvai utcán. Nem nevezi meg, hiszen az öregnek nyilván vannak gyerekei és unokái, akik bizonyára ezen a néven élnek… Tolsztoj erkölcsét sem a szolovkiak, sem a későbbi hatalmak nem tudták kiirtani. A történelmet csak kellő emberi méltósággal lehet elviselni.

Az emberi méltóság persze a jelenhez is szükségeltetik. Még akkor is, ha az illető rablógyilkos, és a halálos ítéletét két éven át várja magánzárkában.

Gerc Frank, világhírű rigai dokumentarista Legfelsőbb bíróság címmel megrendítő filmet rendezett. Nem a divatos leleplezések hullámlovasa, Tiltott zónája, mely a fiatalkorúak börtönviszonyairól beszél, 1975-ben készült, tizenegynéhány évig várakozott a nyilvánosságra (operatőre egyébként a Könnyű-e fiatalnak lenni? rendezője, Juris Podnieks). A Legfelsőbb bíróság halálraítélt hőse Viktor Liszenko, utolsó éves mérnökhallgató. Szülei elváltak, anyja jogász, apja vízmérnök, hatalmas beruházáson dolgozik, nála nevelkedett a fia is, míg Rigába nem küldte egyetemre. Viktor tehetséges, okos fiú, pillanatok alatt vezetője lesz a helyi Komszomol-szervezetnek. „Számomra a társadalmi munkának különös jelentősége volt. Arra volt szükségem, hogy semmiképpen se legyek az utolsó. Ha az ember becsvágyó, nem elégedhet meg a szerény körülményekkel” – vallja a börtönben a rendező-riporternek. A fiú hamarosan rájött, hogy üzleteléssel két-három nap alatt többhavi szovjet átlagfizetést lehet megkeresni. Aztán kapott egy biztos tippet. A lakásban hihetetlen vagyon található, ékszerek, pénz. A gazdája sem tisztességes úton jutott hozzá. A rablásból, véletlen folytán, gyilkosság lesz, a tulajdonosnő visítozni kezd, a rémület elsüti a pisztolyt. Az ügyész halált kér, a vádlott fiatal kora sem számít mentő körülménynek.

Viktor huszonnégy éves. Két évig ül magánzárkájában, és várja a kegyelmet. Végiggondolja életét, és beszámol egyetlen látogatójának, a film alkotójának, bűnhődésének felismeréseiről. A bűnt Viktor nem filozófiájának kipróbálására követte el, nem a személyiség szabadságának, jogainak próbatétele volt a cél, „csak” több akart lenni, mint a többiek. „Csak” másképpen akart élni. Bűnhődése szörnyűségesebb, mint amit irodalmi őse átélt. A halálos vétek véletlenül következett be. Raszkolnyikov baltája önállóan cselekedett. És nincs semmilyen Szonya Marmeladov, aki végigvezetné kálváriájának összes stációján. Viktor nem hívő ember, egyedül kell eljutnia huszonhat évének végső igazságához: „Tudja, nekem már régen el kellett volna tűnnöm… adja isten, hogy elutasítsák a kegyelmi kérvényt… Úgy szeretem az embereket! Azokat is szeretni fogom, akik a falhoz állítanak és lelőnek… Csak szeretettel lehet élni.” Viktor Liszenko kegyelmi kérvényét elutasították.

A sors 1987-ben Rigában egy Dosztojevszkij-regényt írt. A dokumentarista Frank pedig lefilmezte. Olyan alázattal, ahogyan a klasszikusokhoz közelíteni kell.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/01 02-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4853