Tévémozi

Hűtlen asszonyok

Csala Károly

A neorealizmusnak viszonylag kései remeke, egyéb iránt pedig a hagyományos filmdráma műfajának egyik legtisztább, leghibátlanabb példája: dramaturgok, forgatókönyvírók legjobb iskolája Monicelli és Steno műve. Annak idején, amikor megjelent a magyar mozikban, még sok egyéb is szenzációként hatott benne: a női főszereplő, May Britt játéka éppúgy, mint magyar hangja, vagyis Lukács Margitnak a korabeli szinkronizálás csúcsteljesítményeként fogadott alakítása; a kicsiny szerepben nagyot alakító Lollobrigida, vagy a még kisebben föltűnő Marina Vlady… És egyáltalán: a színészek egytől egyig. A jó forgatókönyv, a minden ízükben átgondolt jelenetek és a hibátlanul fölépített írói jellemábrázolás a rendezésnek itt szinte láthatatlan szűrőjén átvetülve, törvényszerűen a legtöbbet „hozzák ki” a színészekből – nagyokból, kicsikből egyaránt. Oly világos a mondanivaló, hogy ha nem volna ilyen tökéletes a dráma lefolyása, bosszantóan didaktikusnak hatna. De itt ez a „ha”: ezért nem okító a film, hanem oktatható példája egyfajta – ma már hagyományosnak nevezhető – közönségrehatás eszköztárának és dramaturgiájának.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 57. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8226

Cikk értékelése:

szavazat: 761 átlag: 5.71