KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/november
• Tordai Zádor: Történelem és emlékezés határán Shoah
• Jeles András: Kép-írás
• Tillmann József A.: Klip-kikelet avagy az esetlegesség esztétikájának eluralkodása
• Sós Mária: Mercutio holdsétája Moonwalker
• Mandelstam Oszip: A milliókat érő baba Filmkritika 1928-ból
• Schubert Gusztáv: Tücsök a vérpadon Veszedelmes viszonyok
• Kozma György: Szubkultúra blue Metro
• Szemadám György: Paradzsanov, a vándor Asik Kerib
• Lugossy László: Mentse, aki tudja a filmet Kerekasztal-beszélgetés a filmforgalmazásról
• N. N.: A magyarországi filmterjesztés szervezete
• Marx József: Oh, Isaura, ki emlékszik rád?
• Lányi András: Mentse, aki tudja a (magyar) filmet Javaslat a nemzeti filmkultúra megmentésére
LÁTTUK MÉG
• Fábián László: A hecc
• Koltai Ágnes: Gazember
• Báron György: Jó reggelt, Vietnam!
• Bikácsy Gergely: A konferanszié
• Zalán Vince: Végzetes vonzerő
• Létay Vera: Tőzsdecápák
• Harmat György: Szeretlek, szeress!
• Koltai Ágnes: Megjönnek a menyasszonyok
• Ardai Zoltán: Halálos mánia
• Tamás Amaryllis: A sötétség fejedelme
KRÓNIKA
• Kövesdy Gábor: Van/nincs Budapesten filmmúzeum
• Bikácsy Gergely: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Minden másképp van

A fősodor

Reményi József Tamás

San Diego a sűrűsödési pont Márai Sándor életében, ekkor válik végletesen nyilvánvalóvá, mi az ára az író döntésének.

 

Székfoglalóját tartja az Akadémián 1943 decemberében, ünneplik, mégis így ír: „Magyarországon nem lehet többé másként élni, mint belső emigrációban. Teljesen befelé fordulni, munkám felé. Kivándorolni a munkámba”. Jobb- és baloldali diktatúrák közé préselten ez Márai Sándor döntése az elkövetkező negyvenhat évre, haláláig, s a választott virtuális élettér szempontjából mindegy is, hogy az országhatárokon innen vagy túl élt-e a kivándorló.

Épp a hatalmas Napló-folyam indul ennek az elhatározásnak a jegyében. S Márai Naplója lesz a huszadik századi magyar irodalom rendkívüli teljesítménye, a további életműben a „fősodor”, ahogy maga az író fanyarul megjegyzi. A tárgyilagos, egyben önironikus mondat Dárday István és Szalai Györgyi filmjében is elhangzik, mintegy mottóként: ez a fősodor egyszerre irodalmi és biográfiai tény, egy következetes szerző s egyben egy makacs ember életformája. Azaz mozgalmas belső folyamatok és eseménytelenségbe hulló külső történések kettőse, amelyet filmre vinni bátor vállalkozás.

A kínálkozó „alapanyag” természetesen a legutolsó, San Diegó-i éveké, hiszen itt, Amerika túlsó (!) végén, a Csendes-óceán partján válik végletessé Márai életében a választott magány, a minden korábbinál teljesebb szociális és nyelvi elszigeteltség, itt éri az egyetlen társ, Lola elvesztése, s itt jut el sorsa a választott halál végpontjáig. San Diego tehát sűrűsödési pont, ahol lezajlik a korábbi évek érlelődő drámája: ekkor válik nyilvánvalóvá, mi az ára az író döntésének, hogy elveihez ragaszkodva nem tér vissza hazájába (noha már régóta csalogatják), mi az ára egy emberpár – korántsem konfliktus nélküli – közös kitartásának e döntés mellett: árván elpusztulni. Ezzel kell szembesülnie, ezzel kell megküzdenie a film főhőseinek.

Az alkotók-szereplők e külső látvánnyal nem kecsegtető állapotnak a belső rétegzettségére fogékonyak. A film nem billen el a „nagy írónak emlékművet állító” fellengzősség felé, nem hiszterizálja túl sem a történelem, sem a személyes vándorút emlékképeinek montázsait (bár különösebb ötlet, fantázia sem jellemzi ezeket), és mentes marad az Orfeusz és Euridiké-féle talmi stilizációtól is. A szegényes mindennapok teendői közepette élő, szinte vegetáló emberpár gesztusai viszont jelezni képesek, mi minden volt az együtt töltött évtizedekben. Gyöngédség és csökönyösség, vágy és megszokás, mindenek előtt pedig racionalitás és önfegyelem. Ahogyan Márai tudja, hogy utolsó Naplóját írja, nem lesz már ideje rostálni (mint addig, utólag mindig), ezért gazdaságosan beosztja erejét, ugyanúgy bánik saját öregségével is, és ugyanúgy áthatja a korántsem helyteleníthető racionalitás a Lolához fűződő kapcsolatát. S minthogy asszisztálnia kell Lola szenvedéseihez, hosszú agóniájához, ennek a rációnak az energiájával képes nemcsak eldönteni, hanem kivitelezni is öngyilkosságát. (Finoman groteszk jelenetben készül föl teendőjére, gyakorolva a céllövészetet, rezignáltan fogadva a kiképző elismerését…) Ha korábban az írást tekintette kalandnak, most az öregedést tekinti annak, s ez a folyamatos kontroll jelen van minden jelenetben, Márai egy jól ismert és „elvállalt” szerepben figyeli saját magát.

Bács Ferenc érdeme, hogy ennek a távolságtartásnak s a mégiscsak lezajló, mégiscsak vérre menő drámának az arányait pontosan tartja, Gyöngyössy Katalin pedig hasonló arányérzékkel társ ebben a kettős szerepjátékban: Lolát alakít, aki a nagy író feleségét alakítja – nagyon puritán és szeretetteljes változatban.

Nehezebben megoldható kérdés a napló esszé-jellegének a közvetítése mozgóképen. Hálátlan feladat forgatókönyvbe illeszteni Márai véleményét a világ, a szülőföld dolgairól s mindenekelőtt az irodalom, a rendszeres olvasmányok benyomásairól. Akármilyen oldottnak, spontánnak szánt is egy-egy gondolatfutam egy telefonbeszélgetésben, riporternek diktált monológban, reggelizős diskurzusban, képek alatt futó kommentárban – a kényszeredettség érzése nélkül nem úszható meg. A legszerencsésebben az 1956-os szerepvállalás járt: az öreg Márai magnószalagon őrzi, gépről hallgatja saját hangját, amint az elbukott forradalom ügyében a Nyugatot kárhoztatja. Az író, aki addig elzárkózott az – otthon is, az emigrációban is vállalhatatlan – politikai mozgalmaktól, egyetlen pillanatra előlépett, ám három évtizeddel később, San Diegóban egy öregember e régi beszédeket a halálig tartó vállalás dokumentumaként, a hűség magyarázataként már kívülről hallgatja.

„Haljunk meg most.” Egy fiatal emberpár extatikus, mediterráneum-beli fogadalmát „beteljesíti” két öregember, hasonló díszletek közt, a világ szélén. A Minden másképp van ennek az extázisnak és világvégének, ha nem is felkavaró, de ízléses előadása.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/05 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8984