KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/december
• N. N.: Ember a havasokból Szőts István
• Szőts István: Egy önéletrajz részletei
• Zalán Vince: A magunk fájdalma Csonka Bereg
• Lengyel László: Kiújult napok Engesztelő
• Bársony Éva: A Módszer Statárium
• Székely Gabriella: Filmek és csavaráruk Beszélgetés Kézdi-Kovács Zsolttal
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az átalakulás kiskátéja
• Papp Zsolt: Zakatol az ultrabal A pacifista
• di Carlo Carlo: A történelem árgus tekintete Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1971
• Zsugán István: Tizennyolc év múltán Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1989
• Békés Pál: A százegyes szoba John Carpenterről
• N. N.: John Carpenter filmjei
• Barna Imre: Csak tégla A fal
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Kiálts a szabadságért!
• Nóvé Béla: A Nap birodalma
• Tamás Amaryllis: Arany és vér
• Báron György: Vidám élet
• Bikácsy Gergely: A kis csábító
• Kovács András Bálint: A bolond és a királynő
• Szemadám György: Valaki van odalenn
• Fáber András: Diótörő
KÖNYV
• György Péter: A halhatatlanság halottja Hajas Tibor (1946–1980)
• Hajas Tibor: Részletek Hajas Tibor filmes esszéiből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Almási Tamás: tititá

Elfolyik-e az élet?

Horeczky Krisztina

Almási Tamás dokuportréja egy csiszolatlan tehetségről.

„Nem vagyok túl nagyravágyó. Innen elkerülni. Normálisan élni. Ennyi” – így a tizennyolc esztendős Kuru Antal, aki az edelényi cigánytelep nyomorúságából akart elszabadulni. Hallás után tanult gitározni, remélve, a zene hozza el számára a megváltást. A kitörési vágy efféle módjára számos példával szolgálnak a kereskedelmi televíziók futószalagon hullócsillagokat gyártó szórakoztató showjai a Megasztártól a Rising Star-on át az X-Faktorig – részint, mert a hazai cigányságnak máig a muzsikuslét kínálja a talán legáhítottabb társadalmi mobilizációs lehetőséget. Azonban a világhírű, Berlinben élő, Kossuth-díjas Snétberger Ferenc gitárművész-zeneszerző 2011-ben alapított Zenei Tehetségközpontja gyökeresen más utat ajánl a fiatal roma tálentumok, és sok esetben virtuózok számára.

A tizenkét hetes felsőörsi tábor első évfolyamába ötvenhét, 12 és 20 év közötti diák nyert felvételt. Néhányuk híján volt minden zenei előképzettségnek, ám a halmozottan hátrányos helyzetű Anti mutatkozott közülük a leghendikepesebbnek; egyedülléte a „sajátjai” között önmagában megrendítő. Ösztönös, kivált intelligens tehetségként nem ismerte a kottát, a szolfézst, az összhangzattant, a metronómot (sem), ám ami alapvető: nem szocializálták a tanulásra. (A doku komor tanulsága, hogy a korántsem cigányság-specifikus, égető civilizációs probléma Snétbergernek (is) húsbavágó pedagógiai kihívást hordoz.) A kezdetben ambiciózus fiút a lavinaként rá zúduló információ- és ismerettömeg sokkolja, megbénítja. A táborban szembesül először a rendszeres, kemény, fegyelmezett gyakorlás szükségességével, amelyre, ha fölhívják a figyelmét, kétkedően mosolyog. „Nagyon elment a kedvem”, „Nem tartozom senkihez”, „Nem így képzeltem el az egészet”, „Ez semmi, amit én csinálok” – közli. Bizalmasa, a klasszikus gitároktató Nagy Edit lankadatlan türelemmel igyekszik megértetni vele a szorgalom fontosságát. A komfortos szobájában naphosszat szunyókáló, magába gubózott sráchoz ő intézi a talán legfölkavaróbb mondatot: „Nem szabad, hogy az élet csak úgy elfolyjon”.

A remek humortól sem mentes portré erénye, hogy a kiábrándultság, a reményvesztettség, a hitetlenség közösségi élményünkké válik. Az a benyomásunk támad(hat), hogy a nem az elvárásainknak megfelelő, egyre zárkózottabb, elszigeteltebb ifjúval együtt vallunk kudarcot. Úgy csalód(hat)unk benne (laikusként), hogy nem ismerjük meg a csöppet sem inspiráló, otthoni környezetét. Főleg, hogy nem tudjuk meg, vajon mennyire kvalitásos. Elveszítheti-e a bizalmunkat, csak mert azt látjukés ez a kép csalfa –, hogy nem tesz erőfeszítéseket, nem fűti megszállottság, személyében nem találtunk rá a csiszolatlan gyémántra, nem fedeztünk föl egy zsenit? Sőt, még csak egy szorgos güzüt sem, noha a buzgalom édes kevés ahhoz, hogy Snétberger bárkit is a MüPa nagyszínpadára engedjen. Mert ez a végső cél: a falunap után föllépni ezen a rangos, fővárosi színhelyen. Ez a reális küldetés, szemben a kertévék giccsben pácolt, a bulvárt hizlaló főnixmadár-sztorijaival. Meggyőződésem, a zenetáborról a tévéből értesült Anti története alakulásában fontos szerepet játsz(hat)ott, hogy ismeri ezeket a manipulatív, andalító műsorokat, és az ott megdicsőült romatársait (Caramel, Gáspár László, Oláh Gergő, Oláh Ibolya etc.) Ennek ellenére a szomorkás dalt komponáló fiú ráébred, mi a sorskérdés az életében. Kimondja: nem akar analfabétákkal lenni. A mű lényeglátásról, lelki finomságról árulkodó befejezése katartikus, bízom a hitelességében, igazságában.

Almási Tamás karriertörténet helyett fejlődésfilmre lelt. Ez párban jár a „kétszer kettő” józanságával, ezért is támadhatott üresség-élményem. Az opus korántsem káros mellékhatása, hogy sokáig dolgozik a nézőben, gondolkodásra serkent, felülírva a sztereotípiákat. Emblematikusnak vélem a díszbemutató után a stábbal együtt színpadra lépő fiatalember szembeötlő magányosságát. Mindez, fittyet hányva a hamis szertartásosságra, ugyanolyan sallangtalan és torokszorító volt, mint maga a tititá (így, kisbetűkkel, akár nemecsek), amelynek Kuru Antal a tökéletes anti-hőse. Olyan, titkokat hordozó, őszinte ember, akiről jó volna hallani néhány esztendő múlva, miközben meglepne, ha még valaha hallanék felőle.

 

tititá – magyar dokumentumfilm, 2015. Rendezte: Almási Tamás. Kép: Kékesi Attila. Dramaturg: Janisch Attila. Vágó: Hargittai Attila. Hang: Balázs Gábor. Producer: Almási Tamás, Ugrin Julianna. Gyártó: Filmdimenzió/A zene felemel Kft. Forgalmazó: Anjou Lafayette. 90 perc


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/05 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12220