KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/december
• N. N.: Ember a havasokból Szőts István
• Szőts István: Egy önéletrajz részletei
• Zalán Vince: A magunk fájdalma Csonka Bereg
• Lengyel László: Kiújult napok Engesztelő
• Bársony Éva: A Módszer Statárium
• Székely Gabriella: Filmek és csavaráruk Beszélgetés Kézdi-Kovács Zsolttal
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az átalakulás kiskátéja
• Papp Zsolt: Zakatol az ultrabal A pacifista
• di Carlo Carlo: A történelem árgus tekintete Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1971
• Zsugán István: Tizennyolc év múltán Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1989
• Békés Pál: A százegyes szoba John Carpenterről
• N. N.: John Carpenter filmjei
• Barna Imre: Csak tégla A fal
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Kiálts a szabadságért!
• Nóvé Béla: A Nap birodalma
• Tamás Amaryllis: Arany és vér
• Báron György: Vidám élet
• Bikácsy Gergely: A kis csábító
• Kovács András Bálint: A bolond és a királynő
• Szemadám György: Valaki van odalenn
• Fáber András: Diótörő
KÖNYV
• György Péter: A halhatatlanság halottja Hajas Tibor (1946–1980)
• Hajas Tibor: Részletek Hajas Tibor filmes esszéiből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Sztriptíz

Bíró Péter

Véget ér a nap, megfáradt, ám még szórakozni vágyó egyszerű emberek, golden boyok és debil, iszákos, a cukormaffiával kapcsolatot tartó politikusok töltik meg a félhomályos termet. Fogyasztanak, szórakoznak, várnak, előre meglazítják nyakkendőjüket, majd egyszercsak feldübörög a zene, érzéki fények kezdenek pulzálni. Végre jönnek a lányok. A lányok sokfélék, szőkék, barnák, teltebbek, sovánkák, nagy a mellük, kicsi a fenekük, vagy éppen fordítva, szóval mindenki megtalálhatja a gusztusának legmegfelelőbbet. Ruhadarabok hullanak a földre, vagy röppennek ki a sötétben bujkáló közönség soraiba, ottan pedig elkerekednek a szemek, és eljő ideje az ádámcsutkák ugrálásának, a torkok kiszáradásának.

Aztán jön Demi Moore. A testet öltött csoda. Még barnább, még jobb alakú, mint társnői, az ő tánca még érzékibb, nem is vetkőzés ez már, látszik, hogy ő a saját lelkét táncolja el, nehéz életét. Művészet ez tulajdonképpen, állapítja meg a főnöke, a lényeg azonban, hogy amikor ő van a színpadon, a torkok még jobban száradoznak, a halántékok még hevesebben lüktetnek, a közönség gondolatai még burjánzóbbak, és Demi Moore, ha nem szakítják félbe, meg is mutatja a mellét.

A sztriptízből ennyi elég is lenne, ám sajnálatos módon a vetkőzések szüneteiben egy formátlan, egészségtelenül sovány és idétlenke történet lép a lányok helyébe és kezd kínosan mosolyogva vonaglani, kacéran röppennek felénk a közhelyek a családi értékekről, a politikusok romlottságáról, idiotizmusáról. A pőre igazság azonban csak nem akar látszani.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/09 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=350