KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/január
• Gerő András: Ferenc József Ottó Századunk tanúja
• Zsugán István: Volt egyszer egy Filmkultúra... Budapesti beszélgetés Bíró Yvette-tel
• Szilágyi Ákos: Hitler Adolf szupersztár A totalitárius kor mozija
• Antal István: Transzvesztiták New York alatt Emléksorok Jack Smithről
• Lukácsy Sándor: A Szabó család Amerikában A rádió aranykora
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Zabaltegi San Sebastian

• Szőts István: Ember a havasokból
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Vörös cirokmező
• Bikácsy Gergely: Mambru elment a háborúba
• Schubert Gusztáv: Kristály Gyula ózdi nyugdíjas politikai pere
• Fáber András: New York-i történetek
• Székely Gabriella: Dobjuk ki anyut a vonatból!
• Tamás Amaryllis: 9 és 1/2 hét
KÖNYV
• Szemadám György: A vamp apoteózisa Király Jenő: Karády mítosza és mágiája
KRÓNIKA
• N. N.: Montázs

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A hazug

Békés Pál

 

Könnyű esti séta a parkban, futólagos találkozás egy ismerős lánnyal, telefonszámcsere – „majd hívj!” – az ilyesminek igazán semmi jelentősége. Kivéve, ha a lány röviddel az elválás után kettéválik (kés által) – s egyik fele a Városházán, másik a pályaudvaron kerül elő, egy-egy bőröndben.

A futó esti találkozás túlélője, James Walter Wayland, a Princeton Egyetemen végzett pszichológus (Tim Roth), amúgy pillanatnyilag állástalan textilbirodalom-örökös, egy rendőrségi hazugságvizsgáló géppel találja szemközt magát, melynek kezelője Edward Willem Kennesaw, az Észak-Karolinai Egyetem diplomás pszichológusa. Ezen adatok felíratnak a vászonra, az intelligencia-hányadossal együtt. WAYLAND – KENNESAW 151:122. Előny a vádlottnál. A megközelítés valamelyest emlékeztet egy boxmérkőzésre; a hozzáértő riporter fojtott hangon informál arról, miként jutottak a küzdő felek a szorítóba, és milyen korábbi eredményekkel dicsekedhetnek. (Itt kiemelhetjük Kennesaw eddigi 1500 hazugságvizsgálatát, – az általa elért 92%-os beismerési aránnyal a rendőrtiszt vélhetőleg méltán foglalhat helyet a nemzetközi hazugságvizsgálat élmezőnyében, habár a világranglista pillanatnyi állásáról a felirat nem tájékoztat.) Végül megemlítendő, hogy a kivetített adatok a küzdők társadalmi státuszáról is informálnak; a Princeton a gazdagok méregdrága magánegyeteme, míg az Eszak-Karolinai csupán alacsony árfekvésű állami tanoda, így hát némi szociális feszültség is keveredik a küzdelembe. A paraméterekkel tehát tisztában vagyunk: gong! – kezdődhet a mérkőzés.

A pszichológus-párbaj a forgatókönyvírói tagolás szerint öt nap alatt, vagyis öt menetben zajlik. Az eszközök változatosak, a küzdő felek az érzékeny masina érzékelőit megzavaró nyugtatókat, antidepresszánsokat is bevetnek, valamint epileptikus rohamokkal, rejtett kamerával készült felvételekkel és revolverrel revolverezik egymást. És persze hazudnak rendületlenül, hazudnak éjjel és nappal, flash-backjeikből kiderül, hogy már gyermekkoruk óta, hazudnak anyjuknak, apjuknak, feleségüknek. A túlfacsart hazugságözönben a néző mind nehezebben igazodik el, s már-már elvész, amikor fölcsillan a megoldás: az eltűnt leányt a rendőr-pszichológus ölte meg, ám a vádlott-pszichológus darabolta föl, de a film szájbarágós ideológiája, miszerint hazugság (lehet) minden, kétségessé teszi, hogy ennek van-e jelentősége; történhetett volna akár fordítva is.

Midőn a rendőr megkönnyebbülésére a vádlott egy méreggel felturbósított epileptikus rohamban a szemünk láttára elhalálozik, már-már minden világos. Ám amikor a kurta epilógusban ismét feltűnik az iménti tetem, csupán, hogy könnyű esti sétát tegyen a parkban, s ennek során futólag összefusson egy ismerős lánnyal, már sejtjük: hiába is sejtünk bármit.

A moziból távoztunkban tétován tépelődünk; álmodtuk, vizionáltuk, szeszmámorban deliráltuk, epileptikus rohamban konfabuláltuk, avagy csupán hazudtuk, hogy moziban voltunk?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3679