KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/április
FILMSZEMLE
• Balassa Péter: A fényírástudók felelőssége
• Kovács András Bálint: Új kiúttalanság Fiatal filmesek
• Sneé Péter: Úgy, mint Hitchcock, csak kicsit jobban Beszélgetés Szirtes Andrással
• Báron György: Kicsi, de nagyon erős Fekete rekviem
• Székely Gabriella: A kis generáció Potyautasok

• Reményi József Tamás: A megszokott rabság A szolovkiak hatalma
• Bikácsy Gergely: Szabadság, Éjszaka Az ismeretlen francia film
• Bikácsy Gergely: Teltkarcsú szívdobbanás Túl szép hozzád
• Fáber András: Mozart, a fakutya Amadeus
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Holt Költők Társasága
• Létay Vera: Hódító Pelle
• Fáber András: Monsieur Hire
• Barna Imre: Milyen finomak a fehérek!
• Schubert Gusztáv: Éljen soká az úrnő!
• Kövesdy Gábor: Egyet ide, egyet oda
• Szemadám György: Vaklárma
• Tamás Amaryllis: Hívd a rádiót!
KÖNYV
• Molnár Gál Péter: „A szerelem elfárad” Színészmemoárok
KRÓNIKA
• (X) : Filmterjesztő specializáció Esztergomban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

A pince

Kovács Bálint

Im Keller – osztrák, 2014. Rendezte: Ulrich Seidl. Írta: Veronika Franz és Ulrich Seidl. Kép: Martin Gschlacht. Gyártó: Coop99 / MMK Media / Ulrich Seidl Film. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 81 perc.

 

A pince című dokumentumfilm lehetne Ulrich Seidl magnum opusa, eddigi filmjeinek összegzése, hiszen az osztrák halálmadár egész pályája során az emberek metaforikus pincéiben kutakodott: megmutatta, mit akarunk titokban tartani, mit szégyellünk, mit rejtünk el normális esetben mások szeme elől. A metaforát most lefordította a valóság nyelvére, hogy kiderítse, mit csinálnak az emberek a házaik alagsorában.

A megközelítés és a formanyelv lényegében ugyanaz, ami Seidl minden filmjére – fikciósra és dokumentumra egyaránt – jellemző. A szenvtelenül hideg, gondosan komponált, mindig szimmetrikus állóképekkel tarkított, sokszor statikus kamerával felvett jelenetek a naturalizmussal, hiperrealizmussal akarnak hatni: a tabukat nem ismerő beállítások kényelmetlen fészkelődésre késztetnék azt a nézőt, aki nem makacs önismétlést lát bennük, hogy kizökkenjenek és kénytelenek legyenek a filmek által magukba nézni. A kamera kényelmesen elidőz a szubmisszív férfi heréjére erősített több kilós súlyokon, a szereteten, ami megcsillan a Hitler-festményről áradozó, privát náci emlékszobát fenntartó férfi szemében, vagy a szadista férfin, ahogyan a korosodó, nem épp Hollywood-kompatibilis testalkatú szub barátnője meztelen fenekét és széttett lábát pálcázza, később pedig a kamerával szembeállított férfi aprócska péniszén.

Csakhogy a máskor olyan tökéletesen kidolgozott hatásmechanizmus ezúttal megbicsaklik, és gyakorlatilag az egész film öncélúnak tűnik. Seidl ugyanis nem talál semmilyen vezérelvet, amely megindokolná, miért szerepelnek egyazon filmben a rasszista sportlövészek és a magányában műanyagbabát babusgató nő. Mintha a jelenetszelekciót csak az érdekességfaktor befolyásolta volna, és nem az, hogy kiderüljön általa, mi is a rendező filmmel átadni érdemes, egyéni közlendője, sajátos nézőpontja a világról.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/02 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12608