KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/április
FILMSZEMLE
• Balassa Péter: A fényírástudók felelőssége
• Kovács András Bálint: Új kiúttalanság Fiatal filmesek
• Sneé Péter: Úgy, mint Hitchcock, csak kicsit jobban Beszélgetés Szirtes Andrással
• Báron György: Kicsi, de nagyon erős Fekete rekviem
• Székely Gabriella: A kis generáció Potyautasok

• Reményi József Tamás: A megszokott rabság A szolovkiak hatalma
• Bikácsy Gergely: Szabadság, Éjszaka Az ismeretlen francia film
• Bikácsy Gergely: Teltkarcsú szívdobbanás Túl szép hozzád
• Fáber András: Mozart, a fakutya Amadeus
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Holt Költők Társasága
• Létay Vera: Hódító Pelle
• Fáber András: Monsieur Hire
• Barna Imre: Milyen finomak a fehérek!
• Schubert Gusztáv: Éljen soká az úrnő!
• Kövesdy Gábor: Egyet ide, egyet oda
• Szemadám György: Vaklárma
• Tamás Amaryllis: Hívd a rádiót!
KÖNYV
• Molnár Gál Péter: „A szerelem elfárad” Színészmemoárok
KRÓNIKA
• (X) : Filmterjesztő specializáció Esztergomban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Árvai Jolán (1947–2001)

Kamondi Zoltán

 

Dzsolika elment.

Találunk majd új producert, munkatársat jóban-rosszban, barátot, segítőt, megy majd tovább az élet – de értünk, filmjeinkért, ügyünkért mindent vállaló elkötelezettsége; a magát komolyan soha nem vevő, játékos, de tévedhetetlen taktikai és stratégiai érzéke; már-már félszegen és kicsit körülményesen elmondott, de mindig zseniális ötletei; értő mosolya és cinkos pillantása nélkül minden más lesz.

Legboldogabbnak akkor láttam, amikor azt mondhatta, milyen tehetséges valaki, okos, mint a nap, hú, de jó filmet csinált. Vártuk a vágószobában, vetítőben az új filmmel, a telefon mellett, amikor egy forgatókönyvet adtunk oda. Nagyon izgultunk. Nem is annyira a véleménye miatt – ami mindig pontos volt, időnként kíméletlen, de csak azzal, akit igazán szeretett –, nem is amiatt, hogy odaadja-e, megszerzi-e a még szükséges pénzt, hanem, hogy örül-e. Nem tetszett neki? Azt mondta, hogy tetszik, de nem örül. Nem ad pénzt? Ad, de nem boldog. Az ilyen film nem készült el.

’85-ben kitalálta, hogy producer lesz. Sehol nem volt még a rendszerváltás, viszont voltak teljhatalmú állami filmstúdiók, Filmfőigazgatóság főcenzorral, központi bizottsági tagok által irányított egyetlen állami tévé. Mosolyogtak, mosolyogtunk rajta. Ő is nevetett. A producerasszony. Nem kapott irodát a tévében. Az elnöki folyosóra vitetett egy íróasztalt. Ott fogadott minket, onnan intézte az ügyeinket. Egy hét múlva volt szobája. Néhány év múlva már mindenki hozzá járt pénzért. Tizenöt éven keresztül alig készült úgy rangos film, hogy ne lett volna része benne.

Érezte a tehetséget, az értéket, a lehetőséget, és szeszélyesen elzárkózott tervektől, amelyekben nem hitt. Csak – mondta. Ösztönös volt, érzéki a döntéseiben, mindig nő. Tartalmat és rangot adott egy addig nem létező szerepkörnek. Az anyaproducer.

Mindig segített. Ha elakadtunk a munkában, ha eltévedtünk az életben, magánéleti válságokban, zavaros pénzügyekben, ha harcolni kellett az igazunkért. Mindenben. Sosem engedte, hogy viszonozzuk. Mindig visszahúzódott, a háttérben maradt, finoman, elegánsan. Nem engedte, hogy segítsünk, akkor sem, amikor talán nagy szüksége lett volna a szeretetünkre. Csak azt engedte meg, hogy boldoggá tegyük azzal, amit csinálunk, írunk, leforgatunk. Ha boldog volt, tudtuk, hogy jó a film, a snitt, az írás, hogy tehetségesek vagy tisztességesek voltunk. Az öröme volt a mércénk tizenhat éven keresztül.

Szeretett hinni valamiben, létrehozni valamit, kibontani valakiből a maximumot, lehetőséget adni. Sziporkázó erő sugárzott belőle, ha akart valamit. Nem lehetett gyöngének, butának, tehetségtelennek, bizonytalannak lenni mellette.

Energia-bomba volt. Törékeny, visszahúzódó szerénység. Ellentmondás? Igen, érzéki és izgató paradoxon. Alkotásra csábított.

Több tucatnyi film, díj és siker lett az eredménye a körülötte lévő izzásnak, zsongásnak, pörgésnek. Eredményes, szép pálya. Nem ez volt fontos számára, talán nem is érdekelte.

Kívüle ki fogja tudni még olyan biztosan, hogy egy filmben nem az a néhány ezer méter celluloid számít, a vele nyerhető siker, esetleg pénz, hanem a befektetett energia, tehetség, áldozat, emberi minőség, és az, ami mindebből látszódik majd a vetítővásznon?

Dzsolika elment. De nem lépett ki az életünkből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/02 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2439