KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/július
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Szerkesztőség!
• N. N.: Hibaigazítás

• Forgách András: A káosz gyémánttengelye Ran
• Schubert Gusztáv: A gyöngédség forradalma Pozsony
• Varga György: A nonkonformizmus lova Beszélgetés Jan Němeccel
• Zalán Vince: Kelet-nyugati átjáró Berlinale
• Birinyi Éva: Drakulák és denevérek Fantasztikus filmek fesztiválja
FORGATÓKÖNYV
• Kornis Mihály: Magyar Rekviem
KRITIKA
• Székely Gabriella: Elfogytak a fotók Napló apámnak, anyámnak
LÁTTUK MÉG
• Kövesdy Gábor: Drágám, a kölykök összementek
• Megyesi Gusztáv: Aszex
• Báron György: Goodbye Emmanuelle
• Koltai Ágnes: Menekülő ember
• Hegyi Gyula: Tango és Cash
• Schubert Gusztáv: A ragadozó
• Tamás Amaryllis: A rendőrsztori folytatódik
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Szigetnapló három lexikonról Lexikon-izgalmak
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Panoráma, avagy a legfőbb érték az ember

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Tökéletes katona

Barotányi Zoltán

Vajon túl lehet-e élni ép testtel és lélekkel egy igazi háborút? És ha igen, egyáltalán érdemes-e? Íme az intő példa: Roland Emmerich akció-reakció filmjének, a Tökéletes katonának hősei nem csupán a háborút, még saját halálukat is túlélik – de milyen áron!

Jégbe fagyasztva, génmanipulálva, tudattörölve élik egyébként jobbra-szebbre érdemes életüket, egy többé-kevésbé halhatatlan szuperkommandó tagjaiként, a félistenek harci képességével, no és azok tökéletes korlátoltságával megáldva-megverve. A mirelit alakulat kalandról kalandra tör előre, útját hullák szegélyezik. A sok névtelen harcos közül valósággal kimagaslik Dolph Lundgren és Jean-Claude van Damme, a kortárs filmművészet két élő klasszikusa, a kiváló és közismert karakterépítők, a lelki rezdülések cizellált megjelenítői, akik ezúttal is művészetük legjavát nyújtják. Sajnálatos módon a két harcostárs és természetes szövetséges holmi nevetséges okok miatt (a mi derék Dolfink kiirt egy falut) már filmünk elején egymás ellen fordul – mi több, szitává lövi egymást. A mélyhűtött ellenszenv előbb-utóbb a felszínre tör: halálos küzdelemben csap össze a latinos lendület (Zsanklód) és a teuton brutalitás (Dolfi), az ébredező erkölcsi érzék és a kivirágzott katonai drill.

A végeredmény nem lehet kétséges, a nembéliség (a gyengébbek kedvéért: Zsanklód) ismét „lealázza” a partikularitás izomagyú démonát. A személyiség (a hadseregben igencsak gyakori) szétesését csak a test széthullása tetőzheti be – alighanem ezt konstatálhatja szegény Dolfi, miközben élete utolsó momentumaként felaprítja a szecskavágó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/10 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=584