KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/augusztus
KRÓNIKA
• Kézdi-Kovács Zsolt: Marcorelles
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A hold igen kedvesen süt Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Film és szabadság A határok nélküli moziról
MAGYAR MŰHELY
• N. N.: Fénykép a tanítványoknak… Emlékek Balázs Béláról – részletek Tényi István filmjéből

• Bikácsy Gergely: Bíbor onánia Borowczyk Erkölcstelen meséiről
• Koltai Ágnes: Bizarr szentség Dušan Makavejevről
• Makavejev Dušan: Hogyan tiltották be a W. R., Az organizmus misztériuma című filmemet?
• N. N.: Dušan Makavejev filmjei
• Sneé Péter: Vastag hóréteg borít minket Budapesti beszélgetés Dušan Makavejevvel
• Takács Ferenc: Az élet ősze Monty Python avagy a hülyéskedés diadala
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Cédával álmodni jó Könnyű vér
• Báron György: Rendőrgyilkosság A halál villamosa
LÁTTUK MÉG
• Kovács András Bálint: A tengeralattjáró
• Zalán Vince: A nagy kékség
• Koltai Ágnes: Bízzál bennem!
• Schubert Gusztáv: Babette lakomája
• Ardai Zoltán: És isten megteremté a nőt
• Tamás Amaryllis: Furfangos gályarabok
• Fáber András: Az operaház fantomja
• Szemadám György: Higgy neki, hisz zsaru

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A vasálarcos

Turcsányi Sándor

 

Ki a vonzóbb? Az ifjú vagy az agg? Nehezen eldönthető kérdés, kivált ha a híres Dumas-regényfolyam eddigi filmreviteleinek szempontjából nézzük. Hiszen a filmkészítők egy tetemes hányada a négy muskétásban vélte felfedezni azt a médiumot, mely által elmondhatják a magukét a messze szálló időről a nemes vagy nemtelen vénülésről. Legutóbb D’Artagnan lánya szerzett, elsősorban olykor fedetlenül hagyott vállával, kellemes perceket a kardozós-köpenyes romantika aligha felnőtt lelkű rajongóinak, most meg itt van D’Artagnan fia. Mindjárt kettő példányban. Ám ahelyett, hogy róluk értekeznénk, forduljunk régi kedvenceink felé. Irtózva bár a magasztos szavaktól, mást mégsem mondhatunk: újra itt van a nagy csapat.

Athos, Porthos, Aramis és D’Artagnan, mélyültek ráncaik, lelkükben a láng takarékon, titkos tagok valami magán-nyugdíjpénztárban, amúgy mit sem változtak: köszönik, megvannak.

Aramis konspirál, Porthos handabandázik, Athos homlokán felhős mélabú, D’Artagnan az ősbalek, aki egyszer már, arcpirító zálogházi művelet: kiváltotta az ékszereket, most se különb, számosan az ő kardjával verik a csalánt. Aramist Jeremy Irons, Athost John Malkovich adja, tudható előre, remekül. De az igazi vicc az egészben, hogy nyugodtan lehetne fordítva is. Hah, Malkovich micsoda intrikus lenne, s hogy jajongna-búsongna Irons. Nincs ez másként Depardieu Portossal és Gabriel Byrne D’Artagnannal sem. Látható, nem filléres nosztalgia-lovaglás e mozi, drágán s jól megcsinált nagyívű darab színészzsenikkel, megejtő s fojtó díszletek között, körültekintően odatett forgatókönyv szerint. (Az egyébként nem túl izgalmas, ám annál sikeresebb Rettenthetetlen Oscar-díjas forgatókönyvírójának adaptációja, s egyben első rendezése is.)

A történet finoman eltér, de csak a végire az eredetitől, nem is feltétlen hollywoodi irányba, na jó egy kicsit, miután a képek leperegtek, megnyugtató hang tudat: az életben maradók számára aztán frankó lett minden, de hál’istennek a képek e közlést jó előre cáfolják alaposan.

Mint annyi boldog vég, most ez is csak egy gyalázatos kezdetet takar. Amikor már nem fogja többet senki mondani, hogy: „Mindenki egyért! Egy mindenkiért!” Hiszen két órán át mást sem láttunk, mint testvérharcot, testőrt ölő testőrt, apát ölő fiút. Remek kis darab, szavamra. Hazavágja rendesen az egész bandát. Korhű muskétások az ezredfordulóra.

Azt hittem, megvolt már nekem ez a kardozós dolog. De nem. Erre vártam, például ilyen Ausztriai Annát sóvár szemem még sohase látott. Anne Parillaud-ért magam is kardot rántanék legott vagy Kalasnyikovot. Csak távoli, kósza fuvallat, hajszálnyi hiányérzet csupán: e mesterműből sem tudjuk meg, mi volt a nemes D’Artagnan keresztneve. (Charles, mi más?)

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3674