KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/augusztus
KRÓNIKA
• Kézdi-Kovács Zsolt: Marcorelles
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A hold igen kedvesen süt Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Film és szabadság A határok nélküli moziról
MAGYAR MŰHELY
• N. N.: Fénykép a tanítványoknak… Emlékek Balázs Béláról – részletek Tényi István filmjéből

• Bikácsy Gergely: Bíbor onánia Borowczyk Erkölcstelen meséiről
• Koltai Ágnes: Bizarr szentség Dušan Makavejevről
• Makavejev Dušan: Hogyan tiltották be a W. R., Az organizmus misztériuma című filmemet?
• N. N.: Dušan Makavejev filmjei
• Sneé Péter: Vastag hóréteg borít minket Budapesti beszélgetés Dušan Makavejevvel
• Takács Ferenc: Az élet ősze Monty Python avagy a hülyéskedés diadala
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Cédával álmodni jó Könnyű vér
• Báron György: Rendőrgyilkosság A halál villamosa
LÁTTUK MÉG
• Kovács András Bálint: A tengeralattjáró
• Zalán Vince: A nagy kékség
• Koltai Ágnes: Bízzál bennem!
• Schubert Gusztáv: Babette lakomája
• Ardai Zoltán: És isten megteremté a nőt
• Tamás Amaryllis: Furfangos gályarabok
• Fáber András: Az operaház fantomja
• Szemadám György: Higgy neki, hisz zsaru

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Kulcskeresők

„Mert be vagyunk zárva...”

Veress József

A könyveknek megvan a maguk sorsa. A drámáknak is.

Századunk harmadik harmadában ez a fátum többek között azt jelenti, hogy a prózai alkotások és a színpadra szánt művek előbb-utóbb megelevenednek a filmvásznon vagy a képernyőn.

Hálistennek Örkény István darabjai sem kivételek. Utóéletüket – sajnos – immár az „In memoriam Ö. I.” kegyeletes kötelessége motiválja, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy az író munkái, ahogy mondani szokás, szinte „kiáltanak” a celluloidszalag és a tévé után. A fanyar egypercesek éppúgy, mint a filozofikus mondanivalót hordozó drámák.

A remélhetőleg soha véget nem érő sorozat most a Kulcskeresőkkel gazdagodott. A „tolmács” szerepét a tehetséges Örkény-interpretátor, Székely Gábor vállalta.

Szinte röstellem leírni, annyira evidens: a vidám szomorújáték, illetve komor komédia hősei természetesen nem a kulcsot keresik. Inkább egymást és önmagukat. Meg a Rendet a rendetlenségben. Az iránytűt a káoszban. Az értelem hitét. A hit értelmét. Fogódzót az élethez, melyet Nellinek és a többieknek egyre nehezebb elviselniük. Örkény kulcsszava – a színjáték előszavában fejti ki koncepcióját – „a kudarc”. Érdemes idéznünk kommentárjából: „Egy kicsire méretezett, de a legapróbb részletekig ellenőrizhető kudarc áttekinthetőbb, mint mondjuk Waterloo, s a győzelem ábrándjának megszületése is nyomon követhetőbb. Mindnyájunknak a saját kudarcunk a legsúlyosabb.”

Székely helyesen értelmezte a gondolatot, mely hétköznapi helyzetek abszurditásában ölt testet. Pontosabban szólva: az eszmét maradéktalanul kifejezésre juttatta, a szituációkat ügyesen „beszélteti”, s a bizarr hangszereléshez is van érzéke. Miért mégis, hogy a tévéjátékot nézve nem ragad magához mindig bennünket a játék sodrása, és csak egyes jelenetekben idéződik fel az élmény, melynek a színházi estén – de még olvasás közben is – részesei lehettünk?

Azt hiszem, a magyarázat abban keresendő, hogy Székely Gábor elsősorban a szövegre figyelt, s a látvány megteremtésének – egyszersmind a drámai színtér kitágításának – lehetőségei mellett kissé ellavírozott. „Olvasata” korrekt, ám egysíkú. Ebben a Kulcskeresőkben a súlyosan kopogó mondatok dominálnak, a vizuális megformálás viszont háttérbe szorult.

Főképpen azt a kettősséget hiányolom a tévéváltozatból, amely Örkény színpadán varázslatosan érvényesül. A „fekete humor” árnyalatait. A sete-suta közhelyekben megbújó abszurditást. A dolgok vérfagyasztó nevetségességét és kacagtató borzalmasságát. Székelynél szörnyülködni is lehet, mosolyogni is, csak az a baj, hogy a hangulati rétegek egy kissé ellenállnak egymásnak. Nem csapnak át önnön ellentétükbe úgy, mint az igazán jó Örkény-előadásokban.

De nézzünk példákat.

A Bolyongó felbukkanása és első „jelenése” – sápadt expozíció. A sötétben lejátszódó puhatolódzás nagyon statikus, valósággal rátelepszik az unalom. A pilóta élménybeszámolójából a rendező kiszivattyúzta az izgalmat, pedig ez is színezhetné a vallomást és a figurák enyhén szólva következetlen viselkedését. „Megemelt” a befejezés. Bodó mint a Bosszú Sötét Angyala úszik el a társaságból. A lassított felvétel szokványos, amolyan iskolás „összefoglalás”.

A Kulcskeresők – mármint a karakterek – megbomlott harmóniájának az az oka, hogy be vannak zárva. Nem a lakásba, dehogy. Ott különben még csak kibírnák valahogy: pezsgőzéssel, dalolással, csevegéssel (más kérdés, hogy a terefere középpontjában életről, halálról, hősiességről stb. folytatott beszélgetések állnak). A Kulcskeresők saját csapdáik börtönében savanyodnak. Kudarcukkal nincsenek tisztában, s egyáltalán nem jönnek rá, mi mire való: „egy kalapács: szöget a falba verni, az a kocsonyás anyag a fejünkben: gondolatokat termelni, és ha jön a vonat, akkor aláfeküdni vagy felülni rá...” Székely Gábor ítélkezik fölöttük, de a képtelenségeket – a helyzetekét és a viselkedésekét – nem bontja ki kellő mélységgel.

A rendező kitűnő színészvezető. Ezúttal is jól dirigál, bár a harsányságot egy kissé visszafoghatta volna. Többen – főleg Görbe Nóra – fortissimóban mondják el csöndes monológjaikat is. Tetszett Csomós Mari, aki a tehetetlenséget és a bizonytalanságot játssza el, akad néhány emlékezetes pillanata Avar Istvánnak a feltárulkozó pilóta szerepében, és Polgár Géza is „érzi”, következésképpen hitelesen formálja meg a Szerelő földhözragadtságát. Kun Vilmos – mint Bolyongó – komolyabb a kelleténél: alakításában alig-alig bujkálnak az irónia színei. Balkay Géza lelkiismeretes rezonőr (körülbelül erre szól a jogosítványa).

A magyar groteszknek még kevés a hagyománya. A Kulcskeresők ilyenformán új csapást vág, s ebben rejlik legfőbb erénye. De ez még csak a kezdet. Érdemes többször belenézni Örkény István görbe tükrébe s tovább próbálgatni sorsunk furcsa ellentmondásainak kristálytiszta logikájú stílusát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/12 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7638