KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/október
KRÓNIKA
• Lőrincz József: Dobrányi Géza (1921-1990)

• Lajta Gábor: Hús és geometria Peter Greenaway szerződése
• György Péter: A Kép és a Hírnév Derek Jarman és a Caravaggio-mítosz
• Kovács András Bálint: A történet nullfoka Távoli hangok, csendes életek
• Cserhalmi György: Barátom, Bódy Gábor
• Csaplár Vilmos: Az a halál nem is igazi halál
• Bársony Éva: Cellatörténetek Beszélgetés Makk Károllyal
• Szilágyi Ákos: Párhuzamos halálrajzok Paradzsanov és Tarkovszkij
KRITIKA
• Fáber András: A tragédia utóérzete Eszterkönyv
• Reményi József Tamás: Szovjet Atlantisz Zéró város; Szolgalélek
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A tű
• Báron György: Szédülés
• Fáber András: Zenélő doboz
• Báron György: A háború áldozatai
• Létay Vera: A philadelphiai zsaru
• Tamás Amaryllis: Titkok háza
• Ardai Zoltán: Metamorfózis
• Szemadám György: Kedvencek temetője
• Kovács András Bálint: Lángoló Mississippi
ELLENFÉNY
• Dániel Ferenc: A láthatatlan film

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Szabad szerda

Ádám Péter

 

A nyitó jelenetben a tanító azt magyarázza az osztálynak, hogy három rendhagyó is van a francia főnevek között: ezek – ilyen például az amour – egyesszámban hím-, többesben nőneműek. Mindössze három rendhagyó szó, nem több, az egész lehetne mellékes is, de az életben – hangzik a figyelmeztetés – semmi sem fontosabb a mellékes dolgoknál… És mintha ez az igazság a filmre is jellemző volna: a cselekménynek sok mellékága van, még több mellékszereplője, de az egymáshoz csak laza szállal kapcsolódó jelenetekből mégiscsak kikerekedik egy történet, egy egész élet.

És csakugyan, az – intimitásával a cseh újhullámra emlékeztető – derűs filmben mindenki „rendhagyó”, mindenki eltér a szabálytól: egyik anya kábítószerezik (túl is adagolja magát), a másik csak rohan, rohan a dolga után, naphosszat egyedül hagyva gyerekeit (kleptomániás húgát kell elhozni a rendőrségről), és a kártyázó, nőző, lóversenyező főszereplő se mintaapa.

Még szerencse, hogy ott vannak a gyerekek, romlatlan naivságukkal, önzetlenségükkel és segítőkészségükkel: magukhoz veszik az elcsavargó kétéves kisfiút, igyekeznek pótolni a szeretetet és gondoskodást, amit a felnőttektől hiába várnak, sőt, a főhős kislánya, Victoria sugárzó szeretetével – úgy, ahogy – még apja életét is rendbe teszi.

Hát igen, mintha ez a bölcs és ironikus film azt sugallná, szembeállítva a szülők torz és kaotikus világát a gyerekeikével, hogy már csak az új generációtól jöhet megváltás. Ahogyan az egyik gyerek szájából el is hangzik: „Még szerencse, hogy a gyerekek törődnek egymással.” Még szerencse, hogy vannak bölcs és érett gyerekek, akik néha kihúznak minket a csávából, és tanácsot adnak, példát mutatnak a nehéz helyzetekben. Még szerencse, hogy néha azért figyelünk rájuk. Jó volna végre felnőni hozzájuk…


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/05 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2555