KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/október
KRÓNIKA
• Lőrincz József: Dobrányi Géza (1921-1990)

• Lajta Gábor: Hús és geometria Peter Greenaway szerződése
• György Péter: A Kép és a Hírnév Derek Jarman és a Caravaggio-mítosz
• Kovács András Bálint: A történet nullfoka Távoli hangok, csendes életek
• Cserhalmi György: Barátom, Bódy Gábor
• Csaplár Vilmos: Az a halál nem is igazi halál
• Bársony Éva: Cellatörténetek Beszélgetés Makk Károllyal
• Szilágyi Ákos: Párhuzamos halálrajzok Paradzsanov és Tarkovszkij
KRITIKA
• Fáber András: A tragédia utóérzete Eszterkönyv
• Reményi József Tamás: Szovjet Atlantisz Zéró város; Szolgalélek
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A tű
• Báron György: Szédülés
• Fáber András: Zenélő doboz
• Báron György: A háború áldozatai
• Létay Vera: A philadelphiai zsaru
• Tamás Amaryllis: Titkok háza
• Ardai Zoltán: Metamorfózis
• Szemadám György: Kedvencek temetője
• Kovács András Bálint: Lángoló Mississippi
ELLENFÉNY
• Dániel Ferenc: A láthatatlan film

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Árulás

Bikácsy Gergely

A kéz Jákobé, de a hang Ézsaué.

Fordítsuk meg a bibliai mondást. Ennek a filmnek a hangja egyértelműen Harold Pinteré, s csak a kéz, a kamera a rendezőé. Csak? Erény ez vagy gyengeség? David Jones hibátlan ízléssel, kiváló dramaturgiai érzékkel és felkészültséggel „fordítja le” az Árulás című Pinter-drámát a mozivászonra. A színpadi mű azonban túl erős: a vásznon sem válik filmmé. A hang Pinteré marad.

Pedig a film pontos. Finoman visszafogott. Minden kockáját magabiztos irodalmi és színpadi hagyományok éltetik, és két mesterszínész: Jeremy Irons meg Ben Kingsley, akik maguk is mintha Pinter-drámákon nőttek volna fel. Vagy legalábbis azokon a mestereken, amelyeken Harold Pinter: Shakespeare-en, Csehovon, Becketten. Van egy éttermi jelenetük, ahol mindketten elhallgatnak egymás elől valamit, kicsit másról beszélnek, mint amiről szó esik. Félszavak, csúsztatott dialógusok, párhuzamos, egymás mellett elsikló monológok és társalgási közhelyekbe bújtatott gyilkos indulatok. Bámulatos. Utolérhetetlen. Szájtátva nézzük.

Ennyi megsemmisítő angol kiválóság és lenyűgözően angol drámai minőség ellenére a film szolidan unalmas és hibátlanul steril. Szinte félve adjuk vissza a ruhatárban, mint valami nem nekünk szánt, túlságosan jó minőségű, ezért idegen kelmét. Pinter írói bravúrja, hogy a legközhelyesebb és legátlagosabb angol középosztálybeli-értelmiségi szerelmi háromszög históriát egy viszolygó etnológus és egy empátiára olykor hajlamos jó barát figyelmes tekintetével tudja elmondani. Ennek a filmnek csak írói világa van, képi nyelve magas szintű illusztráció, értelmes és gusztusos leckefelmondás.

A legjobb Pinter-filmeket máig Joseph Losey rendezte. Igaz, ő csak a saját, és nem Pinter világával törődött.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/01 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4867