KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/október
KRÓNIKA
• Lőrincz József: Dobrányi Géza (1921-1990)

• Lajta Gábor: Hús és geometria Peter Greenaway szerződése
• György Péter: A Kép és a Hírnév Derek Jarman és a Caravaggio-mítosz
• Kovács András Bálint: A történet nullfoka Távoli hangok, csendes életek
• Cserhalmi György: Barátom, Bódy Gábor
• Csaplár Vilmos: Az a halál nem is igazi halál
• Bársony Éva: Cellatörténetek Beszélgetés Makk Károllyal
• Szilágyi Ákos: Párhuzamos halálrajzok Paradzsanov és Tarkovszkij
KRITIKA
• Fáber András: A tragédia utóérzete Eszterkönyv
• Reményi József Tamás: Szovjet Atlantisz Zéró város; Szolgalélek
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A tű
• Báron György: Szédülés
• Fáber András: Zenélő doboz
• Báron György: A háború áldozatai
• Létay Vera: A philadelphiai zsaru
• Tamás Amaryllis: Titkok háza
• Ardai Zoltán: Metamorfózis
• Szemadám György: Kedvencek temetője
• Kovács András Bálint: Lángoló Mississippi
ELLENFÉNY
• Dániel Ferenc: A láthatatlan film

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Alsino és a kondorkeselyű

Nóvé Béla

 

Miguel Littin legújabb filmje láttán egyfolytában azon töpreng az ember, miért van, hogy a világ igazságtartalékai az utóbbi időben oly igen megfogyatkoztak, hogy a politikai filmek hitelfedezete annyira megcsappant. A terror és nyomor, a kiszolgáltatottság és elesettség látleletei mintha erejüket vesztették volna, részint a tanúként hívott közönség közönye, részint a tetemrehívók kétes igyekezete folytán. Meglehet, ehelyütt illetlenül irodalmiasnak hat, de ide visszhangzanak a szavak, melyeket Lessing Bölcs Náthánja az örökségen civódók fejére olvas: „Ti mindannyian megcsalt csalók vagytok!”

E ránktestált, illékony örökség pedig nem egyéb, mint hogy szabadnak, embernek születtünk. Még akkor is, ha ezt az adott világ, környezetünk szüntelenül kétségbe vonja. Gyerekként repülni vágyunk, mint Alsino, elhajózni messzi vizekre; aztán egyszer csak lezuhanunk, s hullákat találunk illúzióink kéklő habjai közt. És innentől már minden halad tovább a politikum kényszerpályáján a szokványos jelképek szemaforjait követve. Megnyomorítóink – hisz Latin-Amerikában vagyunk! – természetesen katonák, a tömeggyilkosok egy diktatúra hazai és importált bérencei. A levegőben nem mi repkedünk önfeledten, hanem egy modern kondorlégió gép-keselyűi. Vágyaink bujkáló partizánlétre kényszerülnek, s az ősrengeteg mélyén tenyésznek tovább.

Miguel Littinnek, a chilei emigráció tiszteletre méltó, immár legendás alakjának ez a filmje a forradalmár romantika gyenge parafrázisa, tartalmilag és formailag egyaránt rosszul sikerült teremtmény – akárcsak főhőse, a hatás kedvéért nyomorékká tett bennszülött kisfiú, aki szomorú és magányos természeti lényként bóklászik egy véres polgárháború színterein. Didaktikus politikai célzattal idezsúfolt érzelgősség és brutalitás – mindez felemás dramaturgiai, filmnyelvi preparátumban.

Emiatt, hogy végül részvét helyett csupán csalódást érzünk...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/11 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5682