KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/október
KRÓNIKA
• Lőrincz József: Dobrányi Géza (1921-1990)

• Lajta Gábor: Hús és geometria Peter Greenaway szerződése
• György Péter: A Kép és a Hírnév Derek Jarman és a Caravaggio-mítosz
• Kovács András Bálint: A történet nullfoka Távoli hangok, csendes életek
• Cserhalmi György: Barátom, Bódy Gábor
• Csaplár Vilmos: Az a halál nem is igazi halál
• Bársony Éva: Cellatörténetek Beszélgetés Makk Károllyal
• Szilágyi Ákos: Párhuzamos halálrajzok Paradzsanov és Tarkovszkij
KRITIKA
• Fáber András: A tragédia utóérzete Eszterkönyv
• Reményi József Tamás: Szovjet Atlantisz Zéró város; Szolgalélek
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A tű
• Báron György: Szédülés
• Fáber András: Zenélő doboz
• Báron György: A háború áldozatai
• Létay Vera: A philadelphiai zsaru
• Tamás Amaryllis: Titkok háza
• Ardai Zoltán: Metamorfózis
• Szemadám György: Kedvencek temetője
• Kovács András Bálint: Lángoló Mississippi
ELLENFÉNY
• Dániel Ferenc: A láthatatlan film

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Legenda

Csoóri Sándor

Huszárik Zoltán halálára

 

A nyírfák között

októbervégi eső szomorkodik.

Valakivel titkos találkát beszélt meg itt a hegyen,

de az a valaki idejekorán eltávozott.

Azt mondják: vékony, szélcibálta férfi volt,

hóna alatt fekete mappa,

járt föl-alá türelmetlenül az aranyba mártott leveleken,

nézte a láthatárt elsötétítő vadlibákat

s egyszerre csak megindult futva leleté,

mint aki az anyja gyászkendőjét látja

fölcsapódni az égre,

vagy az örök lósörényeket az örök vágóhíd felől –

Ömlött utána a hegyről a rozsda,

operaházi vörheny, megvénült prófétavér,

s mappája lapjai szétszóródtak a bokros lejtőn

s a rajzokon nők, nők, egy szecessziós édenkert bentlakói,

combok és elernyedt kezek a délután lusta sugarában,

valami elkezdődő és végetnemérő balsors vázlatai:

mintha virágcsokrokat sodorna

asztalunk felé az árvíz.

Talán egy ámokfutó, talán egy epilepsziás szépfiú,

talán egy Csontváry-árnyék lehetett az a menekülő,

talán egy részeg égfaragó, rebesgették a mindenttudók.

Voltak, akik szívdobogva kutatták át érte

az irgalmas völgyet,

de az elmosódó lábnyomok fölött

márcsak a vörös berkenyeágak parázslottak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7203