KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Schulze gets the Blues

Kolozsi László

 

Schulze úr – Michael Schorr filmjének főszereplője – nyugdíjas bányász. Vagyis a Schulze gets the blues az utóbbi években népszerű „hóbortos-öreguras” filmtípusba tartozik, akárcsak a nemrég bemutatott néhány „dalos” film, a Dalok a konyhából, illetve a Dalok a második emeletről, vagy Lynch filmje, az Igaz történet. Schulze úr a Berlintől délre fekvő, Komlóra hasonlító bányászfalu csöndes lakója, aki legfeljebb a nagyobb ünnepeken véteti észre magát: akárcsak az apja, ő is remek harmonikás: polkákat játszik; amíg rá nem kap a bluesra. Schulze úr unalmas, nyugodt élete akkor változik meg, amikor a rádióban meghall egy blues-számot. Ettől kezdve már nem tud polkákat játszani, és a falu lakóinak mély megdöbbenésére, még a szokásos sramlival dúsított német ünnepségen is csak a bluest tudja játszani. Komló mellett a maláta is fontos szereplője a filmnek: Schulze úr rendszeresen sörözik a barátaival a helyi kiskocsmában, ahol a vérmes, új pincérnő flamencót táncol az asztalon. Schulze úr kissé málé, kedves ember, még udvarolni sem tud rendesen. Orvoshoz fordul, mert nem érti mi történt vele: az orvos megnyugtatja, az még nem betegség, ha valakinek dalból van a lelke. Valaha operaénekes akartam lenni – mondja szomorúan az orvos, és elénekli, hátborzongatóan hamisan a Tosca Levéláriáját. Schulze úrnak szerencséje van: őt delegálja a falu egy texasi sramli fesztiválra. Schulze úr a fesztiválon is képtelen polkát játszani, hajót bérel és elindul a lousianai lápvidéken megkeresni a dala forrását. Békében hal meg egy szelíd fekete asszony teraszán; a folyó mellett. Lelke tárnáiban feltárta milyen is valójában.

Michael Schorr dokumentumfilmesekkel készítette el inkább cseh – a Schulzét alakító Horst Krause legközelebbi rokona a csodálatos Rudolf Hru±inský – mint német filmjét. A szerepeket javarészt amatőrök alakítják, a bányászfalu lakói, kedves, hétköznapi amerikaiak; Schorr filmje ugyanolyan nyugodtan hömpölyög a boldog vég felé, mint a lousianai folyó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/10 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1617