KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ragyogj!

Bori Erzsébet

 

Az Akadémiai Díjkiosztó sosem nélkülözte a magasztos, felemelő pillanatokat. A fél kilónyi, garantáltan könnyálló sminkkel újjávarázsolt mamák, a túl mélyre sikerült dekoltázsban pihegő nejek és a hercig gyermekek éppúgy részei a show-nak, mint a szép, igaz történetek eredeti figurái. Ki tudná feledni az idei Oscar-osztásnak azt a megható pillanatát, midőn a legjobb férfiaktor a színpadra szólította a Shine című ausztrál film modelljét, a túlhajtott zongorázástól bekattant egykori csodagyereket? David Helfgott legott a húrokba csapott, és játszott, mint a moziban. A siker alig maradt el a helyi kocsma törzsközönségének forró ovációjától (lásd film).

Szerencsére a Ragyogj! szonra vitele visszafogottabb a színpadra vitelnél, sőt, az alkotók azokra is gondoltak, akik kételkednek Lombroso doktor tételében az őrült és a zseni egy tőről metszettségéről, sőt azt se hiszik el, hogy mindenről Rachmaninov tehet. Az ő „misztikus”, „gyilkos”, „eljátszhatatlan” d-moll zongoraversenye, amelynek betanulása aláássa az ifjú zseni lelki egészségét, derékba töri a pályáját. Legközelebb egy elmegyógyintézet középkorú lakójaként látjuk viszont, bölcs doktorai örökre eltiltották a zongorázástól, mert az árt neki. Ebből a mélységből küzdi vissza magát a normális emberek közösségébe, vendéglátóipari zenész lesz, egy érett asztrológusnő férje, és innen már csak egy ugrás a koncertpódium. Közben a hálás nézők végigélvezhetik a zongorairodalom népszerű, virtuóz darabjait (a hős saját tolmácsolásában), a csúnya, hitetlen nézők pedig érjék be a nagyszerű színészi alakításokkal. Mivel a Ragyogj! mégiscsak egy mozidarab, lehet, hogy ők járnak jobban.

Láthatjuk például Sir John Gielgudot és az ifjú zongorista hős szerepében Noah Taylor kamasz zongoristát. Jó helyen kutakodtak az Oscar-osztók, amikor az év legjobb férfiszínészét épp ebben a filmben keresték. Itt van, csak nem Geoffrey Rush-nak hívják, hanem Armin Mueller Stahlnak.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/10 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1669