KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ördögök

Vincze Teréz

 

Gyerekszereplővel filmet csinálni fél siker. Árva gyerekről filmet csinálni háromnegyedrész siker. Fogyatékkal élő árvagyerekről való film készítésekor pedig hallatlan körültekintéssel kell eljárni, amennyiben nem akarjuk megalázóan túlnyerni magunkat. El tudom képzelni, hogy mondjuk az iráni, gyereksztori-készítő, minimalista mágusok még egy ilyen helyzetből is ki tudnának hozni valami zseniálisat, de egy művészi ambíciókkal alaposan megáldott, az extremitások iránt különösen fogékony, fiatalos lendületű francia rendezővel talán szükségszerűen történt az, ami történt: megrendezte ezt a (címével összhangban) pokoli kis mozgóképet.

Van itt árvagyerek mindjárt kettő. Testvérek, akiket anyjuk – aki lehet, hogy nem is gonosz – elhagyott. A lány ráadásul autista (amit a film leginkább látványos hatásfokozó elemként használ), s ha nem lenne még elég a szörnyűségből: el akarják választani egymástól a testvéreket. A fiú mindent megtesz tehát, hogy a kétszemélyes családot egybentartsa, és hogy megtalálják a lány fixációjának tárgyát, a boldogságot jelképező mesebeli (kék virág helyett a) sárga falú, kékspalettás házat. Persze minél erősebben vágynák az idillt és a normalitást, az annál távolabb kerül tőlük: intézeti szökésekkel sűrűn megtűzdelt vándorútjuk során van minden, mit egy drámát áhító rendező kisüthet: lopás, rablás, garázdaság, gyújtogatás, vérfertőző gyermekszerelem.

Mondanék azért jót is, például, hogy a gyerekszereplők tényleg nem rosszak, nem rajtuk múlott, hogy nem lett ebből a filmből ütős dráma. Az alkotókat azonban egy kidolgozott forgatókönyv és némi józan elmélkedés helyett a hév és az indulat vezette – aminek intenzitásában mindamellett van valami csodálatra méltó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/10 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2182