KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A hírek szerelmesei

Barna György

Az eredeti cím a televíziós adásrendezők által használt sztenderd jelzés: a hírbeolvasó már az egész képernyőt telepakolta fogaival (halálhírrel nem fejezünk be hírműsort), előkép lekapcsol, végefőcím beúszik. Az amerikai televíziózás története a képernyősztárok születésének, kihalásának, esetleges bukásának fejezeteiből áll. A hírt, a sztorit az azt hitelesítő arc adja el. „Te magad vagy a sztori” – árulja el a sokmindent megélt szerkesztőprofi, Warren Justice (Robert Redford) az új arcnak, a Miami Tv Station riporteri állását némi, valamint csupán konzumnői tapasztalattal megpályázó Sally Atwaternek (Michelle Pfeiffer). A mindenben egymásratalálás rágógumija még a szokottnál is gyorsabban ízét veszti. „Jól áll neki még a ránc is Robert” és „Nemhátrál Sally” boldog ölelkezésének képei a sztorigyártó és a sztori viszonyának erotikus eredetét már a film első harmadában leleplezik (alapötlet). A maradék egy óra a Redford- és/vagy Pfeiffer-rajongóké. Búcsúk és találkozások, kemény riporteri helyzetek, mester és tanítványa közhelye, valamint a közös munkában magára, ugyanakkor újra egymásra találó két ember szerelmi története. A hír valóságtartalmát illetően csak enyhe elbíbelődésig jutó film kínos igyekezettel – merthogy mindjárt lejár az idő és még nem csináltunk semmit, gyerekek – rántja elő az álomgyári bűvészkalap agyongyötört fogását az óriáscsillaggá válás előtti utolsó nagy próbatételt. Sally munka közben bennragad egy lázadás sújtotta börtönben és szociális érzékenységű élőben tudósít a helyszínről. Kimondja a kimondhatatlant: rossz egy ilyen börtönben... Sikerorgia. Warren a kapuban várja, nagy ölelés, mennek. Mendegélnek, mígnem a férfi drámai halálára nem találnak. Banális ötlettől vezérelt banális golyó mázol mártírepizódot a film végére.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/09 62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=345