KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Palmetto

Harmat György

 

Palmetto floridai kisváros. Ide tér vissza két év börtön után Harry, az újságíró. Az újrakezdéshez jól jönne az a nagy összeg, amit a helyi „végzet asszonya”, a szép szőke Rhea ajánl neki egy kockázatos, bár egyszerűnek látszó feladat (imitált emberrablás) végrehajtásáért. Harryt persze – az a fajta! – behúzzák a csőbe. Csak az a kérdés, hogyan – sértetlenül, lefülelve, holtan? – kerül ki belőle. Ennyiből is látható: Hammett, Chandler írt efféle történeteket. A 40-es, 50-es években készültek ilyen filmek. Akkor Bogart játszotta volna a magányos hőst, s Lauren Bacall vagy Rita Hayworth a csábító szépséget. Woody Harrelson (Harry szerepében) méltó, érdemes módon viszi tovább a mítoszt, tán kevésbé szívtipró, mint Bogie, viszont esendőbb, érzékenyebb. Mai neurózist lop bele az ábrázolásba. Elisabeth Shue nyíltabban érzéki, kisszerűbben elvetemült, mint az elődei, az említett dívák által megformált figurák.

A krimi neves szakembere, James Hadley Chase írta a regényt, melyből e pompás kis mozidarab készült. A forgatókönyv mesteri, emberszabású humora megejtő, a záró harmad fordulataitól pedig csak kapkodjuk a fejünket. A ma játszódó cselekmény tempója mindazonáltal szerencsére nem a mai klipes rohanás. Üdítő módon hagy időt a nézőnek arra, hogy átadja magát a helyszínek, a helyzetek, a hangulatok befogadásának, élvezetének. E vonatkozásban érhető leginkább tetten, hogy ezt az ízig-vérig amerikai kultúrájú történetet a francia iskolázottságú német Volker Schlöndorff vitte vászonra. Hogy az európai művészfilm jelentős képviselőjének kell-e hollywoodi közönségfilmet készítenie, az kérdéses. Hogy kiváló munkát végzett, az nem. (Munkatársai között sok a német: az operatőr, a zeneszerző, Rolf Hoppe az idős férj szerepében. Zenészek: a Müncheni Filharmonikusok. Utómunka: Babelsberg.)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/07 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3744