KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Sínek a semmibe

Tamás Amaryllis

 

Szelíd irónia, és bölcsesség szövi át Vesna Ljubic filmjét, egy boszniai hegyi faluban napjainkban zajló drámát: az ott élőknek egyedüli megélhetést nyújtó keskenyvágányú vasút felszámolását. Egyúttal egy olyan világ pusztulását, amelyben még mindennek helye van, amelyben még el lehet igazodni. Talán nem rekedünk meg a romantikus nosztalgiánál, amikor a film legnagyobb erényeként említjük az emberi önazonosság szeretetteljes ábrázolását. Amit nálunk Esterházy Péter fogalmaz meg mániákusán újra meg újra:”... van az életnek egy kis rendje, amihez már nem volna szabad senkinek nyúlnia... Valamit belakni, ahhoz idő kell,... otthon lenni...”

A falusiak látszólag meghunyászkodó kompromisszumot kötnek (lóvasútként működtetik tovább a hegyi vasutat), – a megfegyelmezett alattvalói szerep azonban csak ravaszság: nem válnak „homogenizált” emberré. Életük, mint a lét: kiszámíthatatlan, szabad és bátor marad. „Nincs más választásuk: most szeretnek élni.” Cinkos együvétartozással és megtörhetetlen derűvel lépnek túl az urbanizációs barbárságon. Génjeinkben elpusztíthatatlanul él a liberális alapeszme: a többség diktatúrája ellenére megvédeni, megtartani a kisebbséget.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/02 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4291