KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Durr, durr és csók

Köves Gábor

 

Akármilyen jópofa is kiszólni a meséből és kommentálni a látottakat, olyan játékszer ez, ami könnyen felrobbanhat az elővigyázatlan felhasználó kezében. Kommentátorunk, ki maga is résztvevője a történteknek, piti kis tolvaj, aki még egy játékboltot sem képes anélkül kirabolni, hogy meg ne szólaljon a riasztó. A riasztó tehát riaszt, hősünk iszkol, s mit tesz a jótékony dramaturgia, nagy sietségében egy hollywoodi szereplőválogatáson találja magát. Természetesen nem ő az egyetlen szerephalmozó ebben a saját öntudatára ébredt produkcióban: rajta kívül egy meleg hollywoodi magándetektív, a sztárok szennyesének jó ismerője, és egy érző szívű, ám a végzet asszonyaként riszáló playboy-nyuszi színesítik a noir-fényes palettát. Előbb-utóbb természetesen hulla is akad, az elkövető kiléte azonban egy percig sem kétséges: Shane Black régi ismerősünk, igazi hollywoodi nehézfiú, aki nélkül jó ideig nem készülhetett buddy-movie az iparágban. Black, akinek forgatókönyvei (Halálos fegyver) egykor dollármilliókat értek, manapság azonban inkább csak muzeális értéket képviselnek, elsőfilmes rendezőként éppen abból csinál viccet, amit a legjobban ismer: az általa kreált és saját kezűleg sírba vitt buddy movie-ból és a hollywoodi táplálkozási lánc ragadozóiból. Mutatványa kiérlelt, magabiztos produkció, ahol nagyon kell a játékmester kezét figyelni, Black ugyanis állandóan csal. Úgy szórja a gegjeit, olyan kitartóan reflektál saját egykori hollywoodi énjére, a nézői elvárásokra és a krimi-irodalom kisisteneire, mintha legalábbis komoly elszámolnia valója lenne a mítoszgyártó gépezettel. Pedig dehogyis van neki. Black távolról sem az Altman-féle gúnyos médiaszatírában utazik, vitriol helyett inkább csak csipkelődik, miközben nagyon is szereti ezt az egész kiszolgált garnizont. A Kiss Kiss Bang Bang sokkal inkább köszönetnyilvánítás, mint leleplezés. Játékosan leplezett szerelmeslevelében Black köszönetet mond a boldog évekért, amikor még egy ballonkabátos magánnyomozót is komolyan lehetett venni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/01 62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8498