KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/március
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Esernyők és óceánok Jacques Demy halálára
• (X) : Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény És Alapítvány
• N. N.: A XXII. Budapesti Független Film- És Videószemle eredményei
• N. N.: A Magyar Filmkritikusok B. Nagy László Díja, 1990

• Reményi József Tamás: Hol kezdődik a bűn? Filmcenzúra
• Bayer Zsolt: Hol a cenzúra mostanában Filmcenzúra
• Lányi András: Javaslat Filmcenzúra
• Molnár Péter: Javaslat Filmcenzúra
• Kulin Ferenc: Fertőzést kapott a kultúra, amit ki kell hevernie Filmcenzúra
• Rajk László: A dohányzás is káros az egészségre Filmcenzúra
• Zalán Vince: A szenvedélyek melodrámája Pedro Almodovarról
• Márton László: Óriáspókok R. W. F. palackpostái
• Bikácsy Gergely: Gyémánt, rejtekhelyen Fény, víz, Ommerganck
• N. N.: André Antoine filmjei
• Pataki Éva: A tekintet szabad Beszélgetés Zsigmond Vilmossal, Szabó Gáborral, Edelenyi Jánossal és Illés Györggyel
LÁTTUK MÉG
• Báron György: A távollét hercege
• Koltai Ágnes: Itt a szabadság!
• Székely Gabriella: Balladák filmje II.
• Bikácsy Gergely: A Paradicsom... ...és a Pokol
• Ardai Zoltán: Oltalmazó ég
• Szemadám György: Kedves ellenségem
• Koltai Ágnes: Éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok
• Tamás Amaryllis: Szállnak a varjak
• Sneé Péter: Revans
• Sneé Péter: Áldott kitaszítottak
KÖNYV
• Csala Károly: A lehetetlen megkísértése Huszárik-breviárium
ELLENFÉNY
• Forgách András: Éld túl, amit nem tudsz megcsinálni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Wilhelm Furtwängler

Inter arma

Korcsog Balázs

A német karmester a XX. század elején színre lépő második nagy dirigensnemzedék egyik legjelentősebb képviselője volt.

 

Inter arma silent Musae – tartja a cicerói mondás: háborúban, fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Ám Wilhelm Furtwängler 1940 és ’45 közötti munkásságával, a második világháború alatt készült felvételeivel kapcsolatban úgy vélem, éppoly tévesnek bizonyul ez a mondás, mint Adornónak az Auschwitz utáni költészetre vonatkozó elhíresült – hangzatos és szentenciózus – kijelentése. A nagy művészet ugyanis sohasem előtte, hanem mindig közben és utána születik. A művészet ott kezdődik.

Wilhelm Furtwängler (1886–1954) német karmester – Arturo Toscanini, Bruno Walter és Otto Klemperer mellett – a XIX. század végén, a XX. század elején színre lépő második nagy dirigensnemzedék egyik legjelentősebb képviselője. Előadó-művészetének középpontjában a német romantika, mindenekelőtt a három „B”: Beethoven, Brahms és Bruckner zenéjének tolmácsolása, valamint Wagner és Richard Strauss műveinek előadása állt. Munkásságát három szakaszra szokás osztani: a második világháború előtti (korai), az életművének középpontjában álló háborús (1940–45), illetve a háború utáni (kései) időszakra (1947–54). Furtwängler a húszas évektől, illetve az 1945 és 47 közötti szilenciumot követően egészen haláláig a Berlini és a Bécsi Filharmonikusok vezető karmestere volt – felvételeinek legnagyobb részét e két zenekarral készítette.

A nagyok között Furtwängler ugyanakkor Toscanini „ellenpólusa”: minden szempontból az olasz Maestro tökéletes ellentéte volt. A kiváló zenekritikus és zenetudós, Pernye András egy igen találó megjegyzése szerint „ha a legnagyobb karmesterek egyéniség-színskáláját valaki egyszer megfejtené, a két szélső pont, a két, egymást kizáró véglet, a fehér és a fekete – valószínűleg Toscanini és Furtwängler lenne…”. Szintén hozzájuk kapcsolható a XX. század zenei előadó-művészetének történetében korszakhatárnak tekintett 1954-es esztendő: ez volt Furtwängler halálának és Toscanini végső visszavonulásának éve.

E két nagy karmester olyan ellentétpárt alkot a zenei előadó-művészetben, mint Goethe és Schiller vagy Tolsztoj és Dosztojevszkij az irodalomban, illetve hogy filmes példákat említsünk: Eizenstein és Tarkovszkij a szovjet-orosz film, vagy egészen más szempontból Fellini és Bergman a modern filmművészet történetében. A filmes párhuzamoknál maradva: Toscanininek Eizenstein és Fellini, Furtwänglernek pedig Tarkovszkij és Bergman felel meg. Toscanini és Fellini a derűs dél „homéri”, latin, katolikus művésze; Furtwängler és Bergman viszont a borús észak ossziáni, germán, protestáns alkotója.

Más szempontból vizsgálva a kérdést: a Toscanini-előadások feszes ritmikája, pontossága és gyors tempói az Eizenstein-filmek lendületes tempójával és montázstechnikájával mutat rokonságot. Míg Toscanini és Eizenstein éles acélpengével rajzol, addig Furtwängler és Tarkovszkij széles ecsettel dolgozik: a hosszúság és a lassú tempó Furtwängler (kései) előadásainak és Tarkovszkij filmjeinek közös sajátossága. Míg tehát Toscanini és Eizenstein a gyorsaság, addig Furtwängler és Tarkovszkij a lassúság feszültségkeltő hatása és kifejezőereje révén törekszik egyazon cél: a drámai hatás elérésére. Sztravinszkij egyik szarkasztikus megjegyzése is a két karmesteróriás „tempóvételének” különbségre utal – Toscanini: Herr Professor von Schnell, Furtwängler pedig: Herr Doktor von Langsamer. Fontos adalék lehet még a FurtwänglerTarkovszkij párhuzammal kapcsolatban, hogy Tarkovszkij a Sztalker nyitó- és zárójelenetének beethoveni Örömóda-montázsához minden bizonnyal Furtwängler 1942-es berlini előadásának szovjet Melódia-kiadását használta.

Végezetül Furtwänglernek a náci rendszerhez való viszonyáról megjelent bőséges szakirodalom magyarul is olvasható részére utalom az olvasót: elsősorban Horváth Iván Beethoven IX. szimfóniájának Furtwängler-féle háborús felvételéről szóló esszéjére (2000, 1995/2.), Richard Aczelnak a „Furtwängler-ügyet” részletesen taglaló írására (2000, 1998/12.) s végül Norman Lebrecht a nagy karmesterek magánéletét és közéleti szerepvállalását vizsgáló könyvének (Maestro! – A karmestermítosz, Európa, 2001) Furtwängler-fejezetére (129–144.). A szakirodalom, illetve Szabó István legújabb filmje alapján, de mindenekelőtt Furtwängler háborús felvételeit hallgatva döntse el mindenki maga, vajon tényleg hallgatnak-e azok a Cicero által is emlegetett múzsák.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/04 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2521