KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/március
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Esernyők és óceánok Jacques Demy halálára
• (X) : Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény És Alapítvány
• N. N.: A XXII. Budapesti Független Film- És Videószemle eredményei
• N. N.: A Magyar Filmkritikusok B. Nagy László Díja, 1990

• Reményi József Tamás: Hol kezdődik a bűn? Filmcenzúra
• Bayer Zsolt: Hol a cenzúra mostanában Filmcenzúra
• Lányi András: Javaslat Filmcenzúra
• Molnár Péter: Javaslat Filmcenzúra
• Kulin Ferenc: Fertőzést kapott a kultúra, amit ki kell hevernie Filmcenzúra
• Rajk László: A dohányzás is káros az egészségre Filmcenzúra
• Zalán Vince: A szenvedélyek melodrámája Pedro Almodovarról
• Márton László: Óriáspókok R. W. F. palackpostái
• Bikácsy Gergely: Gyémánt, rejtekhelyen Fény, víz, Ommerganck
• N. N.: André Antoine filmjei
• Pataki Éva: A tekintet szabad Beszélgetés Zsigmond Vilmossal, Szabó Gáborral, Edelenyi Jánossal és Illés Györggyel
LÁTTUK MÉG
• Báron György: A távollét hercege
• Koltai Ágnes: Itt a szabadság!
• Székely Gabriella: Balladák filmje II.
• Bikácsy Gergely: A Paradicsom... ...és a Pokol
• Ardai Zoltán: Oltalmazó ég
• Szemadám György: Kedves ellenségem
• Koltai Ágnes: Éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok
• Tamás Amaryllis: Szállnak a varjak
• Sneé Péter: Revans
• Sneé Péter: Áldott kitaszítottak
KÖNYV
• Csala Károly: A lehetetlen megkísértése Huszárik-breviárium
ELLENFÉNY
• Forgách András: Éld túl, amit nem tudsz megcsinálni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

NATO-show

Egy tiszta háború

Schubert Gusztáv

A varázsdobozban minden showműsorrá változik, még a szenvedés is. Tévé által homályosan látunk.

 

Ha Auschwitz után nem lehet többé verset írni, akkor a szerbiai NATO-show után valószínűleg nem lehet többé tévét nézni. Híradót legalábbis. Nem mintha valami felháborító eset történt volna akár a magyar tévécsatornákon, akár a CNN vagy a SkyNews adásain. Az üzlet a bombázás alatt is zavartalanul üzemel: a tévé tette a dolgát, műsorrá gyúrta az életet, eladta, mint máskor a mosóport, a háborút. Épp csak kiderült, amit az eszünkkel persze eddig is tudtunk, de úgy látszik, az nem elég, hogy a dobozban esténként villódzó lidércfény a butaság sűrű sötét mocsarába vezet, nem a megvilágosodáshoz. Míg a sivatagi show tűzijátékszvitjét figyeltük, a tutszi-hutu polgárháború hullahegyein szörnyülködtünk, felelős világpolgárnak érezhettük magunkat, most hogy szabad szemmel is látjuk azt, amit a távolbalátó készülék mutat, és van módunk egybevetni valós és égi képet, kétség nem férhet hozzá, hogy a tévékép – higgyenek, akarjanak bármi mást készítői – folyamatosan hazudik. A távolbalátó éppenséggel eltávolít. Eltávolít az emberi sorsoktól, eltávolít a szenvedéstől, eltávolít az élettől, még a Földtől is, nemhogy térkép e táj, de már a kémholdak szemével nézünk e háborúra, tekintetünk nem emberi tekintet többé.

A tévénéző marslakó. Nem e világból s nem e világba való. Puszta szem, az esztétika szörnye, „dülledt szemű szörnyeteg” (ahogy a harmincas évek fantasztikus képregényrajzolói mutatták az űrlényeket, mit sem sejtve arról, hogy a tévénéző portréját skiccelik), aki csak nézni tud, akiben minden fény, minden látvány eltűnik, akár egy fekete lyukban. A szem biológiai értelme elválaszthatatlan a cselekvéstől. Amikor a távolbalátó előzékenyen megszünteti a távolságot, nemcsak a cselekvés lehetőségétől (vagy ami még rosszabb, vágyától) foszt meg, hanem a látás értelmétől is. Miután megbénított, végül meg is vakít. Eddig azzal áltathattuk magunkat, hogy Ruanda karnyújtásnyira van a karosszékünktől, most látjuk csak, ha ugyan látunk még bármit egyáltalán, hogy Szerbia a világ másik végén van, vagy tán azon is túl, a Hold vagy a Mars túloldalán.

Nemcsak a tévé röpít minket fénysebességgel az irreáliába, paradox módon – a képtelenségbe, hanem a fejlett haditechnika is. Nincsenek képek, mondja mindenki, de azt már kevesen teszik hozzá, hogy nem azért hiányoznak, mert Milosevics kitiltotta Szerbiából a tévétársaságokat. Olyan sok képet a sivatagi show alatt, az első élőben közvetített háborúból sem láttunk. A cirkálórakéták kameráinak felvételei, meg a légvédelmi ütegek nyomjelző lövedékei, ezek voltak e háború visszatérő képei. Az ezredvégi háború, vagyis a szupertechnika háborúja igazából nem képernyőre való, mert nem naturalisztikus, oda az atavisztikusan korszerűtlen törzsi villongás kívánkozik, a maga őserejű véres brutalitásával valósággal tobzódik a horror-képekben. A demokrácia és az emberi jogok védelmében fellépő NATO nem vért, verítéket és könnyeket ígért, hanem sebészi precizitású hadműveleteket. Márpedig a jó sebész kése alól nem patakzik a vér, különösen nem, ha lézerszikével, cirkálórakétákkal vág. Ez a demokratikus kereszteshadjárat valóban nem követelt (eddig) akkora áldozatot, mint a náci Németország megfékezése, az absztrakt hadviselésnek, a sebészi pontosságú „légicsapásoknak”, az égi háborúnak azonban még így is elborzasztó következményei vannak. Ami tiszta és elvont stratégiai gondolat odafent, mihelyst telibe talál, rémképpé válik idelent. A stratégák nem számoltak azzal, hogy minden földi kép, minden szenvedéstörténet ellenük fordul, a „tiszta háború” addig hihető, amíg csak a holt anyag esik áldozatául. A képi sterilitásnak hathatós támogatója a nyelvi eufemizmus: a „járulékos károk” látványát (ezen emberhalált kell érteni) katonai műszavak próbálják bagatellizálni. Csakhogy szakzsargon és halál csöppet sem véletlen találkozása a vágóasztalon végtelenül cinikus és demoralizáló. A kiindulás jószándéka persze érthető: minél erősebb és pontosabb a haditechnika, annál gyorsabban, annál kisebb szenvedés árán vívható meg a háború. Ez azonban éppúgy illúzió, mint a tévéhíradó keltette részvét. Mint minden villámháború, a Szerbia elleni légicsapás is a technika istenítéséből meríti ethoszát. A fém, a drót, az áramkör hatalmasabbnak látszik, mint izom, ín, ideg. Meglehet, így is van. Én mégis inkább úgy látom, a szuperháború Titanicja süllyed a szemünk láttára el. Ez a roppant erőmutatvány, minden belépakolt technikai lelemény ellenére a butaság kolosszusa. Mert nincs benne szoftver, nincs benne értelem. Egy zsarnok megállításának talán mégsem az a legrövidebb útja, ha kilőjük alóla az országot. Marad a vak erő. A tisztán technológiai alapon elgondolt háború azonban szükségképpen fantasztikus horror formáját ölti: gépek harcolnak emberek ellen.

Végre egy egészen könnyű kis háborút akartunk vívni és megbombáztuk Nándorfehérvárt, Mira nénit, Juga bácsit, Sandrát, Dragant, Nemanját. Minden jó, ha jó a vége: estére már adásban lesznek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4478