|
|
|
Láttuk mégA Jó, a Rossz és a CsúfIván Gábor
Csaknem három órára kényszerített a moziszékbe. Amit ezalatt az idő alatt felszolgáltak, azzal mindenféle bajom van. Először is a történet. Három kemény legény együtt és egymást gáncsolva kerget egy halom pénzt az észak–déli polgárháború véres hadszínterén keresztül. Talán nem is megfelelő szó a kerget, hisz egy westernhős soha nem árulhatja el türelmetlenségét, tehát mondjuk úgy: hárman vonszolják magukat. Nem sietős a dolguk, ezért is nyúlik a másfél órára elegendő história elviselhetetlen hosszúságúra.
Egy westernhős ne legyen fantáziadús, legyen csak emberfeletti. Hogy a három címszereplő alkalmas-e erre a feladatra, az nem derült ki, a rendező ugyanis azon kívül, hogy a kamera elé állította őket, jellemábrázolásra egyéb lehetőséget nem is adott nekik. A csúnya csúnya volt, a gonosz hiúzszemű, a jó pedig szép. Egy Lombroso kell ahhoz, hogy a lelkükbe lásson.
Szóval, ez a három nekivágott a másfélórás útnak, hogy három óra alatt tegye meg, és sikerül is elhúzniuk az időt. Hogyan? Van erre egy rendkívül alkalmas filmpanel. A westernek általánosan kedves szokása, hogy a tempót, a ritmust zenekísérettel (ami itt pompás volt) időnként lefékezik, hibernálják. A fagyhalál küszöbén pihegő, alig mozduló film jó esetben hipnotikus hatással van a nézőre. A főhősök vontatott léptei súlyt kapnak, megremeg a föld alattuk, ha keményen néznek, rezzenetlen pillákkal, a néző bénult izgalommal hanyatlik hátra székében. Ha a helyzet nem elég drámai, vagy ha a panel túl hosszú, akkor a film túlhűl, fagyhalált szenved. Sergio Leone filmje annyiszor halt meg, ahányszor ezt a panelt alkalmazta, tehát sokszor. A rendező mentségére szolgáljon, hogy a panelek nélkül sehogy nem tudta volna kitölteni ezt a három hosszú órát.
Az már a western csodája, hogy mégis türelmetlenül várom a következőt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1195 átlag: 5.62 |
 |
|
|
|
