KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/április
KRÓNIKA
• (X) : Belga filmhét
• N. N.: Filmvilág Alapítvány
• (X) : Filmremekek a szombathelyi főiskolán

• Schubert Gusztáv: A rejtőzködő ördög Sátánmozi
• Popper Péter: Gonoszlélektan Emlékezés régi ördögökre
• Csörögi István: Pokolzene Heavy feeling
FORGATÓKÖNYV
• Grunwalsky Ferenc: E. A. Poe utolsó mondata Eddie nincs többé

• Zsugán István: Valahol Ukrajnában Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Takács Ferenc: Aprószentek legendái Henry és June
• Forgách András: Rossz filmek – jelentős álmok
MÉDIA
• Wisinger István: Miért fajulnak el a tények? A valóság és televíziós változatai
• N. N.: Háború az éterben
LÁTTUK MÉG
• Létay Vera: Szétlőtt vasárnap
• Koltai Ágnes: Számokba fojtva
• Bikácsy Gergely: Afodrásznő férje
• Zalán Vince: Végelgyengülés
• Kövesdy Gábor: A Keresztapa III.
• Báron György: Rocky V.
• Tamás Amaryllis: Harry és Sally

• Csörögi István: Filmfax
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Az elpiszkolt logika

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Bodysong

Győrffy Iván

 

Az eddig csupán rövid kísérleti filmekről és könnyűzenei klipekről ismert angol rendező, Simon Pummel ezúttal nem kisebb feladatra vállalkozott, mint audiovizuális formában megjeleníteni az egész emberi életet, az utóbbi száz év amatőr és profi filmtermésének, híradók és tudományos dokumentumműsorok nyersanyagának, újságkivágásainak, életképeinek és saját digitális trükkjeinek felhasználásával. Segítségére sietett a Grammy-díjas Radiohead komponistája, Johnny Greenwood is, aki az összefércelt filmkockák között klasszikus és modern hangszerszólamokkal, visszatérő és improvizációba torkolló motívumokkal igyekezett összefüggést teremteni. Egyszerre volt nehéz és könnyű a dolga, hiszen az élet és halál, játék és erőszak, szex és étkezés, jelek és álmok és egyéb önkényesen választott, aránytalanul súlyozott kategóriapárokba rendezett képek átkötése logikailag alig működik, viszont további inspirációkra igencsak alkalmas. A filmnek ezért nincs is igazi története: az emberi test által a születéstől a halálig elszenvedett ingereket gyűjti össze, indokolatlanul kevés vágással, gyakori önismétléssel. Emlékeztet Peter Greenaway korai munkáira, ám hiányzik belőle a szuggesztív erő, az átfogó szemlélet. Godfrey Reggio Qatsi-trilógiájával szemben nem a kívülálló, hanem a bennszülött szemével mered a világra, ez a tekintet azonban nem törekszik a mindenhatóságra, szándékosan korlátolt. Kétdimenziós embert látunk: a sejtbiológia és a társadalom emberét, aki nem kapcsolódik a természethez (univerzumhoz), és spirituális kiterjedése sincs. Olyan, mint amilyen embert Georges Vigarello ír le a modern testkultuszról szóló esszéjében: identitását kizárólag a testéből meríti.

A film egyetlen erénye, hogy túlmutat önmagán és a vásznon. Önálló zenei album kapcsolódik hozzá, honlapján pedig egyedi képekre, hangzásokra, interaktív lehetőségekre lelünk, hiszen a film 370 képkockájának teljes háttértörténetét megismerhetjük, és azokat saját ízlésünk szerint újra is rendezhetjük. A Bodysong tehát nem tipikus film: a moziból kilépve kezd egyáltalán élni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/04 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1889