KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/június
KRÓNIKA
• N. N.: Pályázatunk eredménye
• N. N.: Magyar Mozgókép Alapítvány

• Márton László: Kései melankólia Jarman
TELEVÍZÓ
• Sipos Júlia: A forradalom elmúlt Fekete Doboz
• Wisinger István: Az amerikai közszolgálati televízióról Hír... hír... hír...
• N. N.: Mi az, hogy CPB?

• Bikácsy Gergely: Fallosz és arany ősz Eizenstein rajzai elé
• Körner Éva: A vonal dramatikája
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Filmművészetről pedig szó se essék Beszélgetés Ragályi Elemérrel
• N. N.: Ragályi Elemér operatőr filmjei
KRITIKA
• György Péter: Macho-Magyarország Melodráma (Szabadság, szerelem)
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Rose Hill asszonya
• Zsenits Györgyi: Farkasokkal táncoló
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: Táncőrület
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Mindörökké
• Tamás Amaryllis: Ollókezű Edward
• Gáti Péter: Jobb ma egy zsaru, mint holnap egy másik
• Bikácsy Gergely: A márki
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Mi, a fehér helikopter

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Mennyire szerettük egymást

Schéry András

De jó is lett volna, ha Ettore Scolának a nálunk mostanában bemutatott három filmjét abban a sorrendben láthatjuk, ahogyan elkészültek: Mennyire szerettük egymást! (1974). Csúfak és gonoszak (1976), Egy különleges nap (1977). Mivel ugyanis a bemutatás sorrendje épp fordított, a gyanútlan magyar néző Scola mind jelentékenyebb filmcsináló tehetségének kibontakozása helyett visszafejlődést konstatálhat.

Pedig a Mennyire szerettük egymást! is jobb film, mint amilyennek elsőre látszik; csakhogy ez az egyszeri nézőnek gyönge vigasz. A baja talán az, hogy Scola nagyon is nekidurálta magát. Az olasz komédiát moralizálóra komolyítva akarja áttekinteni azt a három évtizedet (1944–74), amelyben egyrészt ez a műfaj virágkorát élte, ám ugyanakkor zajlott egy, a mozibelinél többnyire keserűbb komédia is, melyben a három főszereplő mind elveszített valamit: Gianni, az ügyvéd a tisztességét; Nicola, a filmbolond örök bölcsész az érvényesülés reményét; Antonio, a kórházi betegszállító – ha nehezen is – az illúzióit: más vesztenivalója sosem volt. No és ami a fő, odalett hármuk barátsága is. (A két nagy hisztrió, Gassman és Manfredi sajnos egymás manirkészletét állandóan felüllicitálva „teszi magát” a „szegény gazdag” illetve a „gazdag szegény” figurájában.)

Scola viszonylag simán megoldotta politika és magánélet összekapcsolásának mindig rázós műveletét; hozzájárult ehhez az az ötlet, hogy segítségül hívta harminc év olasz filmtörténetét. De Sicától Felliniig és Antonioniig.

Az olasz komédia látószöge azonban kicsi a körképhez: társadalomképe mindig egyes életformákat – ha mégoly találóan is – elkapó zsánerkép vagy karikatúra, sohasem freskó. És Scola izig-vérig komédiás alkatának sajnos megvan az a fogyatékossága is: mindent a poénra játszik ki. Végül aztán nem marad más konklúzió, mint egy pestiesen ismerős „ez van”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7945