KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/december
KRÓNIKA
• N. N.: Kommersz neorealizmus? Luigi Zampa
• Ember Judit: Koza Dezső halálára

• Ardai Zoltán: Az undor titokzatos tárgya Peter Greenaway
FOLYTATÁSOS TÖRTÉNELEM
• Szilágyi Ákos: A nagy moszkvai szópuccs Folytatásos történelem

• Reményi József Tamás: Igazságtétel? Magyar krónikák
VIDEÓ
• Turcsányi Sándor: Mindenféle múltak Házi videók

• Földényi F. László: Leni Riefenstahl és Az akarat diadala
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: Mistery Train
• Sneé Péter: Túl a Ráktérítőn Csendes napok Clichy-ben
• Székely Gabriella: Vissza Moszkvába Három nővér
• Koltai Ágnes: Holnapelőtt Halálutak és angyalok
• Váncsa István: Virágos, gyertyás, homokos Julianus

• Zsugán István: Mindannyian törökök vagyunk Beszélgetés Xavier Kollerrel
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Monsieur Bard különös óhaja
• Békés Pál: Az utolsó kijárat Brooklyn felé
• Székely Gabriella: Egy külön világ
• Hegyi Gyula: Oly távol és közel
• Turcsányi Sándor: Lányom nélkül soha
• Sneé Péter: Folt a zsákját
• Tamás Amaryllis: A szerelem erejével
• Nagy Gergely: Dinasztiák harca
HÁTTÉR
• Sirály Gergely: Fekete Mozgó

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angyali üdvözlet

Élet-balett

Lukácsy Sándor

 

A Vanitatum vanitas költője nálunk az első, aki belenézett az emberlét legsötétebb mélységeibe. A vers csupa kijelentő mód, pőre állítások sorozata; az indokolást – történetnyomozásai alapján – később fogalmazza meg Kölcsey. Abban is első, hogy nyelvünkön a legkorábban írta le a történetfilozófia szót.

A história (és némileg a kozmológia) lapjait forgatták Kölcsey folytatói is: Vörösmarty, Eötvös, Madách. Leírva állt előttük a rettentő tanulság: nincsen remény. Ha feloldást sugalltak a küzdés eszméjével, azt mint nemzeti költők tették: elvégre sem a száz tennivalójú reformkornak, még kevésbé a Bach-korszak leköpött magyarjának nem mondhatták (Shakespeare-rel): ess kétségbe!

Jeles András szuverén módon gondolta újra nagy elődei töprengéseit. S eljutott ő is egy kijelentő módig.

„Hangyafészek”, „patkánycsoport”, „kakas viadal”, „hagymáz”: ezek és ilyenek voltak Kölcsey állításai. Jeles András, ha lehet, még keserűbben minősít: „árnyékszék”, „bűnbarlang”, „gonosz világ”. Rongyos és gyáva nép marakodása; látványban (rendező, operatőr és díszletmester káprázatos látvány-szín-mozgásszekvenciáiban): szeméttelep, rongyhalmaz, torz pofák, szétvetett combok, hullamező és vér. Vércsík Miltiádész asszonyának arcán, vérmocsok Tankréd kendőjén, vér – kádnyi – a guillotine alatt, vér kézen, ágyékon, sziklán, várfalon, vér serked az anyaföldből is. Ez történelmünk. Vagy inkább a condition humaine. A lét maga.

Jeles Andrásnak voltaképpen nincs szüksége történelmi igazolásra. A küzdelem nála eldőlt, mielőtt megkezdődött volna, s a firtató szavakat – Megy-é előbbre majdan fajzatom? – a film Ádámja némileg hitetlenül, madáchi penzumként mondja.

Ebben a filmben nincs küzdés, nem is lehet, mert az Úr értelmetlen zsarnok: hitvány szeszélyből tilt, és bosszúja gyermekekre – zöld és tiszta, rousseaui-i liget ártatlan lakóira – uszítja rá a husánggal hadonászó, huligán Halált, méltó bérencét rikácsoló urának. A küzdelem eldőlt; itt csak meghalni lehet. Jeles András nemcsak azért tartott meg mindössze ötöt Madách történeti színeiből, hogy műve ne haladja meg a szokásos filmterjedelmet. Amit el akart mondani, elmondta a hegeli triádok geometrikus cicázása nélkül, elmondta öt ütemben, s miután minden eszmény – haza, vallás, szerelem, forradalom, tudomány – visszájára fordult és átokká vált, miután Krisztus öt sebe – Madáchnál ismeretlen merészséggel – kicsúfoltatott, miután végső summázatként – mintegy Kölcsey verséből – egy óriáspatkány is megjelent: a londoni színnel be lehet fejezni. Reménysugarat immár nem ád semmilyen – jó vagy rossz – falanszter, s az emberélet eszkimó fagy nélkül is mint silány eszkimó-lét mutatkozik meg. És egyáltalán: ahol Isten szörnyű szolgája, a Halál a fő protagonista, mi jöhetne még a londoni szín haláltánca után?

Az ébredés: űr-csupasz sziklán fekszik két pucér pondró, fázósan összebújva két meztelen gyermek, kiket földhöz lapít az Úr rikácsoló szava: Bízva bízzál!

Lucifer – maga is gyermek, szőke, lányhajú, szép, szinte csak abban különböző a gyermek Ádámtól és Évától, hogy rezignált tudásával kissé koravén – ironikusan megismétli a szavakat: Bízva bízzál!

A film, a keserűségében végtelen film itt véget érhetne, hogy átvegye uralmát mindenek felett az idő homokja... Jeles András azonban még egyszer megismételteti az Úr biztatását: a Halállal. Szószaporítás? Nem! A Halál szavait Ádám félig fölemelkedvén (mint a Sixtusi kápolna freskójának Ádámja, a teremtés szűz pillanatában): szembenézve fogadja. Ennyit tehetünk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6322