KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/január
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: Tony Richardson

• Jeles András: Küzdelem Napló
SPIKE LEE
• Turcsányi Sándor: New York fényei
FOLYTATÁSOS TÖRTÉNELEM
• Szilágyi Ákos: Tévé-Borisz és Videó-Misa Folytatásos történelem (2.)
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A DeMille-örökség Pordenone
ROSSELLINI
• Bikácsy Gergely: Vulkán, jégcsap, könnyek Rossellini és a Stromboli
KRITIKA
• Spiró György: Egy műfaj, ami nincs Száműzöttek
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Rosalie vásárolni megy
• Turcsányi Sándor: Hamis a baba
• Schubert Gusztáv: Kősikoly
• Kovács András Bálint: A Halászkirály legendája
• Hegyi Gyula: Harley Davidson és a Marlboro Man
• Fáber András: Csak egy lövés
• Sneé Péter: Doc Hollywood
• Bíró Péter: Leszámolás Kis-Tokióban
• Békés Pál: Delicatessen
• Tamás Amaryllis: Visszatérés a kék lagúnába
KÖNYV
• Takács Ferenc: Össz-kelet-európai szemle MOVEAST – 1.
ELLENFÉNY
• György Péter: A háború

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Számokba fojtva

Koltai Ágnes

 

Meghalni egy Dufy-képben vagy egy Velazquez-csendéletben émelyítőén szép – ha a halál önkéntes. De ha meghívták: taszítóan ocsmány. A lágy színek, a meleg mélybarnák, a viharos hullámok a festményen megnyugtatóan távoliak és csendesek, ám a filmvásznon borzongatóan közeliek és érdesek. A hideg és a meleg, a finom pasztell és a sprőd sötét – ez Peter Greenaway világa. A szélsőségek nyughatatlan otthona.

Greenaway, aki oly bőkezűen emeli be a festészetet filmjeibe – hálás anyag kezében Vermeer, Hooch, Hals, a holland csendéletek –, mintha felszabadítaná több száz esztendő képekben elmondott, rejtett erőszakát. Greenaway nem úgy festői rendező, mint könnyű látványra áhítozó társai, akik idézetként használják Dürert vagy Dufyt. Greenaway a látens vágyat, agresszivitást, a moccanatlan érzelmeket fejti ki a festményekből, miközben – szinte minden filmjében – ugyanazt a történetet meséli: a kultúra, vagyis mindaz a lé-ha hívság, amit az emberiség kultúrának tekint, évszázadok óta ugyanazt a szörnyűséges kört rója. Rohad minden; szépen vagy rútan, egyre megy, s vele rohadunk mi is, oktondi emberek. Férfiak és nők, potrohosak és szép mosolyúak, szelídek és erőszakosak, tépik egymást. Játékból és kéjből, hogy megédesítsék a romlás végóráit.

Ebben a lefojtott, képekkel bezárt világban egyszerre fennkölten és közönségesen ostobán elmélkednek, fecsegnek az élet nagyreményű és kisszerűén csacska dolgairól, a halhatatlansággal kacérkodó hősök. Olykor hátborzongatóan kegyetlenül ölnek a szavakkal. Őrjöngve, ahogy a zúgó tenger nyeli el fuldokló áldozatait.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/04 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4096