KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/február
KRÓNIKA
• N. N.: Joe Pasternak Magyar producer Hollywoodban
• Molnár Gál Péter: Kinski
MAGYAR MŰHELY
• Grunwalsky Ferenc: A barlanglakók élete Képeink története
• Báron György: Sok cinkos van szerte a világon Beszélgetés Konrád Györggyel és Makk Károllyal
• Szomjas György: Roncsfilm Forgatókönyv-részlet
GREENAWAY
• Balassa Péter: Prospero lapozgat és vonul
TELEVÍZÓ
• Molnár Gál Péter: Helmer Nóra Hollywoodba megy Greta Garbo
• György Péter: Finom kardigánok Twin Peaks (I-VIII.)
KRITIKA
• Spiró György: Illúziók fogytán A hold hangja
• Márton László: A történelem elvonul Könyörtelen idők
• Békés Pál: Na most mi van? Zsötem

• Kéri László: Pipacsok a fóliában Mi történt velük?
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A hercegnő és a kobold
• Boros József: Szerelmes szívek
• Békés Pál: Visszakézből
• Turcsányi Sándor: Krumplirózsa
• Koltai Ágnes: Meghalsz újra
• Nagy Gergely: Marhakonzerv akció
ELLENFÉNY
• Kovács András Bálint: A legszomorúbb tévéműsor

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Rám zuhant az éjszaka

Faragó Zsuzsa

 

Mi késztethette Juraj Herzet, aki az 1968-as Hullaégető című filmjével a borzalmak ábrázolásának tiszteletlenül egyéni lehetőségét mutatta meg – hogy hosszadalmas, tiszteletteljes filmet forgasson Jožka Jaburková kommunista újságírónő ravensbücki emlékirataiból?

Nem tudhatjuk, hogy ilyen motiválatlan, ilyen általános volt-e az emlékirat, de mindegy is: ha ilyen volt, ha nem – az illedelmes tisztelet rendszerint nem jó tanácsadó, ha valaki epikából drámát, ha drámából filmet csinál, egyáltalán, ha egyik műfajból a másikba átemel egy művet.

Mintha unalmas történelemleckét darálna egy jótanuló – úgy sorakoznak a képek: csontsovány, kopasz nők, darócruhák, sárból kását zabáló emberi roncsok, hideg tekintetű, szőke, egyenruhás nők, zokogó gyerekek. Ellenpontul és párhuzamosan a főszereplő emlékképei: a társadalmi igazságtalanságok ellen már az iskolában lázadó diáklány, a szegények igazáért fölszólaló képviselőnő, a Gestapo tisztjeinek vallatását hősiesen tűrő asszony... Így, egymásra halmozva, fölsorolva, mintha az általánost előhívó képekkel, a tudottat aktivizáló párbeszédekkel unalmas filmleckét mondana föl Herz: ahogy tobzódik a szörnyűségek ábrázolásában, ugyanúgy használ lassítást és flashback-et, kimerevítést és hangmontázst, rengeteg mindent, amit rövid történelme alatt a filmművészet hatáskeltésre kitalált.

Idegenkedve és szomorúan nézzük 1987-ben ezt a protokolláris filmet, s azért fohászkodunk: vajh, minél kevesebb történelemleckét daráló mű szülessen, csak óvatosan a szörnyűségekkel, nehogy nagyon megszokjuk őket. Nehogy végül ne higgyünk a létezésükben. Nehogy ne akarjuk többé megérteni: mi is történt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/04 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5564