KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/március
KRÓNIKA
• N. N.: A Magyar Filmkritikusok B. Nagy László-díja, 1992
TÖMEGFILM
• Király Jenő: A film második gyermekkora Szupermenek és terminátorok

• Bikácsy Gergely: Örülj, hogy élsz, átkozd, hogy élsz Bertrand Blier parókái
MAGYAR FILM
• Erdély Miklós: Tavaszi kivégzés
• Erdély Miklós: A költséges film
• Báron György: Talált tárgyak megtisztítása Közgáz Vizuális Brigád
• Kardos Sándor: Isten ujja beleért Horus Archívum
RETROSPEKTÍV
• Molnár Gál Péter: Trauner Sándor bemutatja Eugène Sue városát
• Kassák Lajos: A K. U. T. fiataljai
• Kiss Sándor: Dor
• Györffy Miklós: Berlin fölött az idő Német némafilmek
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Széles fejsze mosolyog Árnyék a havon
• Kovács András Bálint: Taxis típusú találkozások Éjszaka a Földön
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Csapd le, csacsi!
• Sneé Péter: A bárányok hallgatnak
• Turcsányi Sándor: Hullámok hercege
• Koltai Ágnes: Addams family
• Gáti Péter: Tök jó, válnak az őseim!
• Turcsányi Sándor: Börtöncsapda
• Tamás Amaryllis: Talen kardja
ELLENFÉNY
• György Péter: Arcok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az ártatlanság kora

Hazugságok iskolája

Koltai Ágnes

Képmutatásba vagyok bepólyálva, és jót fog tenni, ha kihámoznak belőle. (E. M. Forster)

Martin Scorsese Edith Wharton 1920-ban írt és 1921-ben Pulitzer-díjjal kitüntetett regényét filmesítette meg. Az azonos című könyv az amerikai, egész pontosan a New York-i felső-középosztály életét; szokásait, viselkedését írja le, ahogy az a múlt század végére rögzült, majdhogynem artisztikusan kodifikálódott. A szokások bemutatása, éltető-megnyomorító ereje természetesen csupán a felszíne a regénynek.

A cseppet sem merengő, szentimentális Scorsese láthatóan nem a nosztalgiázás kedvéért választotta ezt a művet. Az ártatlanság kora szép film, amennyiben a szépen esztétikusaz, az esztétikuson pedig arányosat értünk. Megformált mű, olyan tradicionális film, mely a jellemek dinamikáján, a figurák ellentmondásosságán és a szituációk titokzatosságán nyugszik. És -jóllehet hősei állig be vannak gombolkozva – különös erotikus feszültség vibrál benne. Tulajdonképpen ez a sejtelmesség a lényege, rejtett belső kötőeleme, ez a – Forster-i értelemben vett – cselekménye.

A történet végtelenül egyszerű, mint minden szerelmi háromszögé: egy férfi és két nő kereng egymás körül. A vonzások és viszolygások, gyötrődések és önvádak, a fellángolások és a kétségbeesett lemondások örvényében kapálóznak. Össze-összekapaszkodnak, de végül mégiscsak a józan becsületesség győz: a szenvedélyre vereséget mér a köznapi tisztesség. De ne becsüljük alá a mindennapi erkölcsöt, mégha földre rántja is a romantikát (ott a helye!) és a szenvedélyes fellángolásokat. Bávatag, aki azt hiszi, hogy mindent tud az efféle históriákról.

Scorsese hihetetlen műgonddal építette fel azt a polgári világot, amelynek lefojtott levegője nemcsak a csipketerítőket, a hatalmas bársonyfüggönyöket, a selyemruhákat és a szmokingokat ülte meg, hanem e kor valós és költött figuráit is. A sznobérig, az eleganciába rejtett hazugság, a finomkodás, a boldogtalanság, a letagadott érzelmek légkörét idézi meg a rendező. Majdhogynem kézzelfoghatóan valós ez a világ, s szinte megcsapja orrunkat a naftalin és a parvenü gazdaság émelyítő illata. Ám ez csak a díszlet. Ami a pompás enterieurökben zajlik, az időn és téren túllép: az maga az örök emberi dráma, amit, úgy tűnik fel, nem lehet elégszer megmutatni.

E. M. Forster tíz évvel korábban, 1910-ben írta meg Szellem a házban című regényét. A könyv előképe Az ártatlanság korának, amint a belőle készült film a Wharton-adaptációnak. Ezek a regények és mozgóképes változatuk úgy térképezik fel a szeretetet, a gyűlöletet, a megalkuvást, az árulást, a vágyakozást, az unalmat és a kihűlt szerelmeket, mint térképész az ismeretlen földrészt. Precízen és hajthatatlan türelemmel. Nem hiába. Mert végsősorom nagyon egyszerű dolgokhoz vezetik vissza a nézőt-olvasót: az emberekkel mindig ugyanaz történik. Attól emberiek az emberi drámák, hogy ősidők óta ismétlődnek (szakasztott ugyanúgy), de nem unhatjuk meg őket, mert a véletlen, a kapcsolatok ceremóniamestere, őrangyala és rontó ördöge bujkál előlünk.

Az elmúlt két évben három rendező is olyan regényhez nyúlt, mely bátran merül el a mindennapok érzelmeiben (James Ivory, Sally Potter, Martin Scorsese). A Szellem a házban, az Orlando és Az ártatlanság kora a maga nagyon tradicionális formájában, már-már dermedt hagyománytiszteletében, dramaturgiájában és cselekményvezetésében nem iskolateremtő alkotás, mégsem lehet filmmúzeumba zárni őket. Ahogy felépítenek egy-egy érzelmet, gesztusaiban mutatják meg a nyiladozó szerelmet, ahogy a vágy sűrű atmoszféráját érzékeltetik, az páratlan. Kisléptékű művek, de hiszen erről is szólnak: csak a kis világok lüktetnek, csak a teljességükben végigélt kis érzelmek érzelmek, csak a kis igazságok átláthatók, s mi magunk is kisebbek vagyunk. Nagyra növesztett egónk árnyékában nyüzsgünk, de ha szerencsénk van, visszatalálunk önmagunkhoz. Ami ezen az emberléptékű körön kívül esik, könnyen válhat hazugsággá, képmutatássá és álságos erkölcsi kényszerré. Ezért lehet olykor kiegyezni a köznapi tisztességgel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1050