KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/május
KRÓNIKA
• Pörös Géza: Tadeusz Lomnicki
• Zalán Vince: A mi nesztorunk
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Lidérces városok Berlin

• Takács Ferenc: Az igazság paranoiája JFK
RETROSPEKTÍV
• Báron György: Választások és vonzások Eric Rohmer filmjei
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: A Sárkány utcánál nincs ravaszabb Beszélgetés a civil filmről
• Simándi Júlia: Mentse, aki tudja, a régi filmeket Beszélgetés Tóth Jánossal és Gyürey Verával
• Nemeskürty István: Atlantisz megmentett darabja Az obsitos; A falu rossza
TELEVÍZÓ
• György Péter: A Nyugat kapujában Össztűz; Friderikusz-show
• Balassa Péter: Arab hómezők Közjáték
KRITIKA
• Almási Miklós: Fortinbras nem jön Hamlet
• Hirsch Tibor: Csillagok háborúja A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire
• Koltai Ágnes: Népi szmoking Vörörs vurstli
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Sülve-főve Cinkekirály; Sellő félig a habokból; Sülve-főve
• Koltai Ágnes: Ay Carmela
• Turcsányi Sándor: Neon City
• Békés Pál: Az utolsó cserkész
• Sárközi Dezső: Űrszekerek VI.
• Sneé Péter: Felhők közül a nap
• Tamás Amaryllis: Beethoven
ELLENFÉNY
• Molnár Gál Péter: Hollywoodi pizza

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az igazi szőke

Köves Gábor

 

Se szeri, se száma az operatőrből lett filmrendezőknek, hogy csak a legismertebb példákat említsük, Barry Sonnenfeld a Coen-testvérek csapatából, Jan De Bont Paul Verhoeven munkaközösségéből, Ernest Dickerson Spike Lee mellől, Tom DiCillo pedig Jim Jarmusch kollektívájából lépett a direktorok táborába. Míg a felsoroltak többsége kasszasikerek megbízható beszállítóiként jutott parkolóhelyhez a stúdiófalakon belül, addig DiCillo megmaradt a jóval kisebb költségvetéssel gazdálkodó, de jóval nagyobb szabadságot élvező filmkészítésnél. Filmjei az abszurddal óvatosan kacérkodó, nagyvárosi szőttesek, melyekről nem igazán állítható, hogy jelentősen eltérnének a független filmek populáris fővonalától. DiCillo urbánsztorijai többnyire nem túl mélyreható, anekdotázó kedvű, társasági-társalgási komédiák, kedvesen álmos életszeletek. Az előbbiek fényében aligha meglepő, hogy a The Real Blonde gerincét nagyvárosi párok és egykék nyűglődései, a szokásos hisztik és a szokásos dilemmák alkotják. DiCillo nem mond ellent a közhelyeknek, New York City-ben szerinte is mindenki színésznek készül, de többnyire csak a felszolgálásig jut. Színészi álmokat dédelgető szereplői viszont remek alkalmat nyújtanak számára, hogy kedvére ironizálgasson a showbiznisz világán, ám a valóság és az illúziók ütköztetésével ismét csak a régi vicceknél, az ismert tanulságoknak lyukadunk ki. Nem kétséges, hogy DiCillo filmjei nélkül is ismernénk a világnak ezeket a fura zugait, valódi és hamis szőkéktől hemzsegő hangulatjelentései nélkül valahogy mégis fakóbbnak tetszenének a West Village örökösen nyüzsgő teraszai.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1810