KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/június
POSTA
• Ács Miklós: Kedves Filmvilág!

• Dániel Ferenc: Mister Úriember A Hitchcock-kennel
SOROZATGYILKOSOK
• Varga Zoltán: Rémület-kommersz A pszichológus szemével

• Bikácsy Gergely: Zazie, a kívülálló Louis Malle lidércfényei
• Ardai Zoltán: Sweet Movie Niagara kanális
• Fábry Sándor: Ödi-papi A hús
1895–1995
• Schubert Gusztáv: Lassított lónézés Székely Bertalan, az ősfilmes
• Beke László: 16 kocka igazság
• Székely Bertalan: A mozgás hogyan látszik?

• Lajta Gábor: A film újra meg újra A moziról beszél: El Kazovszkij
MAGYAR FILM
• Ozsda Erika: Főiskolai legenda Tanítványok Szőllősy Éváról
ANIMÁCIÓ
• Antal István: Donald kacsa magyar hangja Beszélgetés Michael Alexander Mehlmann-nal
KRITIKA
• Marton László Távolodó: Rock-bizarr David Bowie és a marsbéli pókok
• Hegyi Gyula: Magyar mártírium Lefegyverzett ellenséges erők I–II.; Magyar nők a Gulágon I.
• Békés Pál: A pinty hallgat A csalás gyönyöre
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Hirsch Tibor: Bosun! Greenaway-jegyzetek
• Kelemen Sándor: Berkes Ildikó: Kurosawa Akira
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: My Girl (Az első szerelem)
• Hegyi Gyula: Grand Canyon
• Koltai Ágnes: Az Oroszország Ház
• Mattesz Mónika: Őrült szafari
• Turcsányi Sándor: Coming out
• Sárközi Dezső: Tini nindzsa teknőcök II.
• Asbóth Emil: A prosti

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hangkép

Az első mobil

Petri Lukács Ádám

Vegyük szemügyre még egyszer figyelmesen, nincs-e rádiótelefon a barlangrajzokon.

 

Nézzük meg jobban ezt a képet. Bosszantó ez, mint az örök visszatérés elmélete: nincs új a nap alatt. Beszélni ezzel a készülékkel is lehet, mint látjuk portábilis is. Megfelelő fizikai kondíció szükségeltetik csupán hozzá, de az amúgy is kell, ebben az egészségkultusszal terhelt újkori kultúrában. Kiválthatná a konditermet, a joggolást: vidd magaddal a telefonod és így mindent megtettél az egészségedért! Ráadásul, ha képes vagy legyőzni a légszomjat, még telefonálhatsz is vele. A képen látható, négy erős asszonyról nem tudom elképzelni, hogy standy-jüket azóta handy-re cserélték volna. Mert hát ezekkel a valódi rádiótelefonokkal csak a baj jön. Itt van mindjárt Hitchcock, aki sutba dobhatná a Gyilkosság telefonhívásra Grimm-mese hangulatú krimijét. Hitchcock egyébiránt a Gyilkosság telefonhívásra kapcsán (amit ő „jelentéktelen alkotásnak” minősített) Truffaut-nak felvázolja egy telefon-film históriáját: „Én például olyan filmet is nagyon szívesen megcsinálnék, amelynek egy telefonfülkében játszódnék a cselekménye. Képzeljen csak el egy szerelmespárt a telefonfülkében. Ahogyan fogják egymás kezét, ahogyan találkozik a szájuk, és ahogyan nekidőlnek a készüléknek, elmozdul a helyéről a kagyló. Mármost a központban ülő telefonos kisasszony, habár a szerelmespár nem tud róla, hallja a meghitt szavakat. A cselekmény már el is indult. A néző, aki előtt ezek a képek peregnek, úgy szemléli mindezt, mintha egy regény első fejezetét olvasná vagy egy színdarab kezdetét látná. Vagyis egy közönséges telefonfülkében játszódó jelenet is annyi szabadságot ad a rendezőnek, mint a hófehér papírlap a regényírónak.”

Milyen kár, hogy a felvillantás állapotában maradt meg az ötlet, ennél csak az a szomorúbb, hogy a maroktelefonokban nem lehet csókolózni; igaz viszont, és ez hatalmas dolog, hogy bárhol vagyunk, szerelmes szavakat suttoghatunk segítségével a kedvesnek, és bármikor, bárhonnan randit is meg lehet beszélni rajta.

De azért a rádiótelefonok is elég jó kellékei a krimiknek, Richard Rows torontói krimigyáros legutóbbi B-moviejában a Sun my Sunban az egyetlen valóban jól megcsinált jelenet a maroktelefonhoz kötődik. Miután a gyilkost a rendőrök hason lövik, a bűnöző kedvese szép példát mutat az újrafelhasználhatóság széleskörűségéből: szétszedi a rádiótelefonját, annak antennájával kipiszkálja a sebből a golyót, a telefon belsejében található matricákkal leragasztja a sebet, a nyomógombokból érlefogót eszkábál, a telefonkártya pedig a bőrt kiváltó plasztikai elemként hasznosul.

Láttam a minap Vágvölgyi B. András kitűnő, A nagy testvér árnyékában című hongkongi dokumentumfilmjében egy ősi harcművészetet a vásznon megjelenítő pasit, amikor éppen nem verekedett, mindig ott szorongatta a kezében a handyt. Úgy tűnik mégsem lehet mindent telefonon megbeszélni, különben miért is vernék pépesre egymást?

A „mi lett volna, ha lett volna?” kérdéssel a rádiótelefon esetében kétségtelenül át lehetne írni a dráma és filmtörténetet. Hogy tovább ne merészkedjünk, Romeonak sem kellett volna létra. Ennél érdekfeszítőbb azonban, hogy miképpen épül be a valós élet ma már mindennapi kelléke a filmekbe. Estelmann például éppen megfilmesíti Kästner Három ember a hóban című remekét. A hősöknek lesz maroktelefonjuk, ami nyilvánvalóan teljesen átstrukturálja a dramaturgiát.

A szó az emberiség leghatásosabb kábítószere, mondotta Kipling (aki még nem látott videoklipet), és az, hogy most már mindenünnen mindenhová terjedhet, a mozi lehetőségeiből legalább annyit elvesz, mint amennyit hozzáad.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/12 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3908