KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/június
POSTA
• Ács Miklós: Kedves Filmvilág!

• Dániel Ferenc: Mister Úriember A Hitchcock-kennel
SOROZATGYILKOSOK
• Varga Zoltán: Rémület-kommersz A pszichológus szemével

• Bikácsy Gergely: Zazie, a kívülálló Louis Malle lidércfényei
• Ardai Zoltán: Sweet Movie Niagara kanális
• Fábry Sándor: Ödi-papi A hús
1895–1995
• Schubert Gusztáv: Lassított lónézés Székely Bertalan, az ősfilmes
• Beke László: 16 kocka igazság
• Székely Bertalan: A mozgás hogyan látszik?

• Lajta Gábor: A film újra meg újra A moziról beszél: El Kazovszkij
MAGYAR FILM
• Ozsda Erika: Főiskolai legenda Tanítványok Szőllősy Éváról
ANIMÁCIÓ
• Antal István: Donald kacsa magyar hangja Beszélgetés Michael Alexander Mehlmann-nal
KRITIKA
• Marton László Távolodó: Rock-bizarr David Bowie és a marsbéli pókok
• Hegyi Gyula: Magyar mártírium Lefegyverzett ellenséges erők I–II.; Magyar nők a Gulágon I.
• Békés Pál: A pinty hallgat A csalás gyönyöre
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Hirsch Tibor: Bosun! Greenaway-jegyzetek
• Kelemen Sándor: Berkes Ildikó: Kurosawa Akira
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: My Girl (Az első szerelem)
• Hegyi Gyula: Grand Canyon
• Koltai Ágnes: Az Oroszország Ház
• Mattesz Mónika: Őrült szafari
• Turcsányi Sándor: Coming out
• Sárközi Dezső: Tini nindzsa teknőcök II.
• Asbóth Emil: A prosti

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Kairó bíbor rózsája

Szemadám György

Amilyen karakterisztikusan jelennek meg bizonyos időszakonként a képzőművészetben a „kép a képben” ábrázolások, olyan természetes, hogy moziban is egyre gyakrabban láthatunk „film a filmben” megoldásokat. Az esztétikai tudat önmagára ébredésének, a művi valóság filozofikus megközelítésének jelzései ezek, s többnyire sajátos „csapdaként” funkcionálva, a huszadik század jellegzetes szarkazmusával leplezik le önmagukat. Magáról a moziról, illetve a mozi-álom és a hétköznapi létezés viszonyáról azonban olyan pontos képet (egyúttal kor- és kórképet), amilyent a filmet író és rendező Woody Allen mutat be a Kairó bíbor rózsája című filmjében, egyszerűen elképzelni sem tudtam volna korábban. Már csak azért sem, mert a Kairó bíbor rózsája maga is ízig-vérig mozi, a kifejezés minden mellék-zöngéjével. Woody Allen az igazi „profi” szakmai felkészültségével, s szinte bosszantó fölényével bánik filmjének – és filmbéli filmjének – mozipaneljeivel, s ironikus mosollyal, szeretetteli értéssel vall a mozi-álomról. Ez a film ugyanis arról szól, hogy a mozi-álom nem csupán valóságosabb a hétköznapi valóság mindig túl esetlegesnek s mindig fájón töredékesnek érzett élményénél, de arról is, hogy ez a kétféle valóság egymásba is folyhat. Woody Allen egy kiváló diagnoszta tárgyilagos pontosságával szól a huszadik század emberének öntudatvesztéséről, s a legkülönösebb a dologban az, hogy az embernek mindeközben állandóan nevetnie kell. Vagy talán ez az egyedül autentikus módozata annak, ahogy ezt a diagnózist el lehet fogadtatni a moziban ülő emberrel? Amikor a filmbéli film egyik nézője valami olyasmit mond, hogy: „Azt akarom, hogy a filmben mindig ugyanaz történjék! Különben mit ér az élet?” – ezen olyan jót lehet nevetni, hogy az ember szinte megdermed rémületében. Ha az emberi élet foszlányaihoz képes oly tökéletes a mozi, hogy az embert mindenestől képest magába szippantani, akkor miért ne fordulhatna elő az is, hogy az egyik filmbéli szereplő „átjön” a hétköznapi létbe? Mondjuk, mint a mozi-istenek egyike. Maga a huszadik századi Megváltó. És amikor ez bekövetkezik, és a filmből életre kelő, parafasisakos, briccsnadrágos Megváltó lelép a vászonról, annyira kell az embernek nevetnie, hogy az már elszomorító.

Woody Allen azonban nem éri be ennyivel, s hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, behozza filmjébe azt a színészt is, aki a parafasisakost alakította, s aki egy pillanatra sem fogható az általa alakított, s önszántából életre kelt szerephez. Talán mert élő ember, s mert színész, bizonyos értelemben valóságos, de igazából nem létezik. Még a neve is felvett név. Nincsenek és nem lehetnek jellemvonásai sem, csak a film hősnője – a remek Mia Farrow – aggat rá hízelgő bókjaival olyanokat, amelyeket ő boldogan fogad: Hiszen – mint a filmben elhangzik – egy olyan világ ez, ahol az élők szerepet játszanak, s a szerepek életre kelhetnek. Végül a parafasisakos Megváltót a hétköznapi lét abszurditása feszíti ismét a filmvászonra, és ezzel minden visszatér a szokott kerékvágásba. A színész visszautazik Hollywoodba, a főhősnő hazamegy brutális férjéhez, s miután itt véget ér a mozi, mi nézők is elindulunk hazafelé. És akkor az ember arra gondol: talán egy számunkra láthatatlan nézőtér sötétjéből több szempár figyel ránk, s néha nagy röhögés harsan fel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/06 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5010