KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/június
POSTA
• Ács Miklós: Kedves Filmvilág!

• Dániel Ferenc: Mister Úriember A Hitchcock-kennel
SOROZATGYILKOSOK
• Varga Zoltán: Rémület-kommersz A pszichológus szemével

• Bikácsy Gergely: Zazie, a kívülálló Louis Malle lidércfényei
• Ardai Zoltán: Sweet Movie Niagara kanális
• Fábry Sándor: Ödi-papi A hús
1895–1995
• Schubert Gusztáv: Lassított lónézés Székely Bertalan, az ősfilmes
• Beke László: 16 kocka igazság
• Székely Bertalan: A mozgás hogyan látszik?

• Lajta Gábor: A film újra meg újra A moziról beszél: El Kazovszkij
MAGYAR FILM
• Ozsda Erika: Főiskolai legenda Tanítványok Szőllősy Éváról
ANIMÁCIÓ
• Antal István: Donald kacsa magyar hangja Beszélgetés Michael Alexander Mehlmann-nal
KRITIKA
• Marton László Távolodó: Rock-bizarr David Bowie és a marsbéli pókok
• Hegyi Gyula: Magyar mártírium Lefegyverzett ellenséges erők I–II.; Magyar nők a Gulágon I.
• Békés Pál: A pinty hallgat A csalás gyönyöre
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Hirsch Tibor: Bosun! Greenaway-jegyzetek
• Kelemen Sándor: Berkes Ildikó: Kurosawa Akira
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: My Girl (Az első szerelem)
• Hegyi Gyula: Grand Canyon
• Koltai Ágnes: Az Oroszország Ház
• Mattesz Mónika: Őrült szafari
• Turcsányi Sándor: Coming out
• Sárközi Dezső: Tini nindzsa teknőcök II.
• Asbóth Emil: A prosti

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Frances

Upor László

 

Hollywood egyik legfényesebb csillaga volt a harmincas évek második felében Frances Farmer. Vagy tizenöt filmben szerepelt az 1936-os Fogd és vidd sikerét követő öt év során, miközben a baloldalinak számító Group Theatre színpadán játszott New Yorkban. Tizenhat pokoli év következett, stúdióktól, színpadtól távol. Sorozatos kényszergyógykezelések, s végül egy lobotomia után egyetlen filmben tűnt még fel, 1958-ban (Az ünneprontó). Magányosan halt meg 1970-ben, torokrákban. Emlékiratai (Lesz-e valóban reggel? ) halála után jelentek meg, 1972-ben.

Tulajdonképpen meglepő, hogy a „példásan” hányatott sorsú színésznő élete „csak” 1982-ben került vászonra. Ellentétben a mértéktartóan fogalmazó lexikonszövegekkel, melyek sajnálatosan félbetört karrierről, alkoholizmusról, ideggyógyintézeti kezelésről beszélnek, a film határozottan állást foglal. Az alkotók szerint – akik az élettörténet hű bemutatása helyett az emberi tragédia kibontása mellett döntöttek – Frances Farmer tökéletesen egészséges; környezete kényszeríti egyre kijjebb szorulni a „normálisok” társadalmából.

A cél: „betörni” Francest mindenáron. Nem akar pedig ő semmi különöset: élni csupán és dolgozni a maga (nem is túl különc) módján; nem tudomásul venni, hogy bárkinek is oka-joga lenne őt ebben megakadályozni. Szabadsága korlátozásán, életének tönkretételén sértett és hatalmaskodó producerek, rendőrök, jogászok és orvosok munkálkodnak fáradhatatlanul. A döntő szerep Graeme Clifford filmjében mégis Frances egyre leplezetlenebbül zsarnoki anyjának jut, aki célratörően használja fel a „jog” s az „egészségügy” intézményeit, hogy lányát idomítsa.

A cselekmény előrehaladtával mindinkább „vérre megy a játék” – mi mégis úgy érezzük, Frances ellenfeleinek csak kicsit kellene belátóbbnak, kevésbé fafejűnek lenniük, hogy minden rendbejöjjön. Hiszen senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez az ember börtönbe vagy elmegyógyintézetbe való. Senki sem akarhatja őt valóban tönkretenni. Mindez teljes képtelenség; időről időre azt várjuk, hogy mindenki elmosolyodjék, és véget érjen a lidércnyomás. S hogy ez így van, az Jessica Lange fantasztikusan érzékeny játékának köszönhető mindenekelőtt. Kerüljön bár egyre megalázóbb helyzetekbe, váljék bár mind kiszolgáltatottabbá, arcán újra és újra feltűnik a hitetlenség ironikus és bölcs mosolya, amely mitsem árul el abból, amivé a következő pillanatban válni fog. Ilyenkor legyőzhetetlen ő. Aztán kitör, elkeseredett dühében üvölteni kezd; vagy magába roskad tehetetlenül – olyankor már csapdában van. Ám bennünk – a keserűség mellett – az elképedés eretnek és jótékony pillanata ragad meg: Ez nem lehet igaz!

Nagyszerűen alakítja a szörnyeteg anyát Kim Stanley; Sam Shepard (aki „civilben” író és Jessica Lange férje) jól játssza Frances egyetlen barátja, Harry szerepét (habár ez a kitalált alak túl romantikus figura); Kovács László kamerája sem hazudtolja meg önmagát; mégis: a filmre Jessica Lange remeklése miatt fogunk majd emlékezni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/02 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5914